3 nap

Meg mondom őszintén, hogy most már teljesen be vagyok szarva. 3 nap múlva ott fogok állni teljes díszben, és kb 80 szempár szegeződik majd rám/ránk. Pedig álltam már színpadon, szavaltam, táncoltam, játszottam több száz ember előtt, de ez most mégis más. Eddig csak eszköz voltam, közvetítő, most pedig én leszek maga a produkció. Az életemet mutatom be, és az eddigi legfontosabb napot. Irigylem és csodálom Jani higgadtságát. Bár lehet, hogy csak jól álcázza az izgalmát. :)

Kicsit elszomorodok, ha arra gondolok, hogy nem lesz ott mindenki, akivel szeretnénk megosztani ezt a pillanatot, de az élet sajnos ilyen. Van, aki beteg, van aki mindjárt szül, és van aki másik országban/kontinensen tartózkodik éppen. Még soha nem volt ennyi szerettünk, barátunk, ismerősünk egyszerre egy helyen, el sem tudom képzelni, milyen érzés lesz végignézni rajtuk, és előttük összekötni az életünket. 

Kicsit meghalok, és kicsit újjászületek szombaton, egy másik élet kezdődik, nem lesz többé én és te, hanem mi leszünk. És ha mi megvagyunk, akkor jöhet végre a kispocok. Körülöttünk mindenki szaporodik.... a kutya, a csinek, a cica is pocakos, szóval anyu és apu elutazik Toscanába, hogy rituálisan életre hívja az utódot. :)

Szerettem volna felkészülni az előttünk álló eseményekre, terveztem összegzést sok dologgal kapcsolatban, amit valamennyire meg is valósítottam, de sajnos az élet újra közbeszólt. Az időpont is közelg, így lassan idegbajos leszek, állandó feszültség van rajtam, ami persze félig-meddig várakozós izgalom, csak keveredik némi kellemetlen idegességgel is. Még mindig nem tudjuk pontosan, hány családtagunk tud eljönni a vacsorára, és bár igyekszem nagyon megértő lenni, továbbra is fájlalom, hogy milyen kevés figyelmet kapunk mi. Szinte senkit nem érdekel most, hogy nekünk ez életünk egyik legfontosabb napja lesz. A baj az, hogy mi is keveset figyelünk erre.
A húsvéttal sem tudok igazán foglalkozni, nem is nagyon érdekel, azon töröm a fejem, hogy mikor érek rá majd mosni, hogy a nászútra minden meglegyen, és hogy a hátralévő napokba hogyan férnek bele a teendők.
Nem túl édeni állapot, igaz?

Férfi "leg"-ek az életemben - vol.1

Mivel a hét vége a bizonyos "valami kék" dolog felkutatásán túl a régi fotók scanneléséből telt, bemutatom nektek két férfi "leg"-emet.

Elsőként az első pasim. A történet az óvodában játszódik, itt vagy középső, vagy nagy csoportos vagyok (először, mert ugye év-vesztes vagyok), és szüleim állítása szerint a szerelem viszonzatlan, méghozzá részemről. Pedig Gyuri/Gyuszi? mindent megpróbált a kedvemért, még a fiúk kék egyenruháját is lecserélte pirosra, hogy passzoljunk. Látva a képet, és a korábbi válogatást, nyilvánvaló, hogy nem az én típusom... :DDDD

A következő a legidősebb férfi az életemben, sajnos nem sok időt tölthettünk együtt, egy két évvel a kép készülte után elhunyt. Ő az anyai dédnagyapám. (és a képen még Buksi kutyus, hű kutyája, aki utánament a sírba)

Egy esküvő, hány temetés?

Biztosan van magyarázat arra, hogy miért egyszerre derült ki Janikeresztapu, és az én nagymamám ugyanazon betegsége, hogy ők ott élnek egy helyen városban, és egy hét különbséggel járnak kemóra. Bár Janikeresztapu már túl van az elsőn, és nem akar többet. Mama ma kezdi. "Ha más kibírta, kibírom én is." - mondta nekem tegnap a telefonban. Elámulok néha az idős asszonyok szívósságán. Mamának ez áttét, már kipakolták odabentről, ami régebben rákos volt, és úgy volt, hogy minden ok. Janikeresztapu meg cigivel a kezében született, szóval nem volt annyira meglepő a tüdőrák diagnózisa, inkább csak elbaszottul rossz az időzítés. Bocsánat, ha bárkit sért a véleményem, de szerintem az ember tehet a betegségéről, éppen ezért újra és újra nekifutok annak, hogy miért vagyok én allergiás, és miért társul ehhez 2-3 éve asztmás köhögés. 

Egy szó mint száz, eléggé várom már, hogy véget érjen ez a jópár hónapja tartó veszteség-sorozat, kezdve a macskák eltűnésétől/meghalásától, Jani nagymamájának halálán át, ezekig a szörnyű hírekig. És próbálok közben erőt meríteni a kis Orionból, az épp most vajúdó gyerekkori ősbarátnőm húgából, aki Liliánnak fog még ma életet adni, a végül Borcsára keresztelt kinti-benti cicánkból, és a tavaszból, a sötét szekrényben fény és víz nélkül kivirágzó! gyöngyvirágból. 

Furcsa lesz így esküvőt tartani. Senki nem tudja, mi is van, hányan is leszünk, hogyan is kéne most viselkedni, illik-e örülni egyáltalán. De még senkinek nem jutott eszébe, hogy lemondjuk. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejünkben a kósza ötlet, de maximum az ünneplést mondtuk volna le, nem a házasságkötést. Így viszont most lesz "ünnep", vacsora, lehet hogy valaki nem tud ott lenni, lehet, hogy valakinek ez lesz az utolsó családi összejövetele. 

Igazságtalanságnak érzem a sorstól, hogy életünk egyik legszebb pillanatára ilyen árnyék vetül. Nem ezt érdemeltük. Szeretném tudni, megérteni, hogy miért történik ez velünk. Azok a spirituális teóriáim, melyek a mostanság megszaporodott tragédiákra vonatkoznak, persze erre is ráhúzhatóak, de azért ez nem ilyen egyszerű. Konkrétabb és mélyebb értelmet kell adnom a dolognak, hogy el tudjam fogadni, fel tudjam dolgozni. Ez lenne az a kis idő, amikor mi vagyunk a főszereplők, a mi boldogságunkat kellene ünnepelni, ehelyett szinte "meghúzódva ülök a sarokban" szégyenérzet tölt el, ha örülni merek, és magunkkal foglalkozni. Hát basszameg, most én lennék itt a királylány, Jani a királyfi, csakhogy halálszagú a mese. Mi a tanulság? Vége van annak a kornak, amikor csak magunkkal foglalkozhatunk. Vége az egó korának, soha nem volt ilyen fontos a család, az összetartozás, és ismét bebizonyosodik, hogy a külsőségek kevéssé fontosak. Természetesen a szertartásoknak pártolója vagyok, fontos dolog, megadja az esemény ünnepélyességét, méltóságát, komolyságát. Ez most egy különös ünnep lesz, örülni kell, hogy ott lesz, aki ott lesz, és az biztos, hogy bensőséges és családias lesz. Végtére is ilyenről álmodtunk... csak nem ilyen áron.

Sokat gondolok nagymamára. Hogy vajon van-e dolgom vele még, hogy mik azok a minták, amiket anyura, és ezzel rám hagyott, hogy miért nem alakult ki soha se köztük igazán bensőséges kapcsolat, hogy miért nem vagyunk érzelmeinket bátran kimutató, önbizalommal teli, nőiességünket felismerő, és megvalósító nők, hogy miért nem vagyunk összetartó család. És sokat gondolok az egyszer majd megszülető gyermekeimre, hogy fiúk, lányok lesznek-e, és hogy tudok-e majd jobb lenni, tanulni az ő hibáikból, és újakat nem elkövetni, és továbbvinni, ami jó volt, mert olyan is van, mégha érzésem szerint kevés is.

Mitől lesz édenkertbe való ez a bejegyzés? Leginkább a reménytől, és attól a felismeréstől, hogy mégiscsak mindannyian Isten/Jahve/Allah/Sors/Fő energiaforrás - vagy nevezzük akárhogy - kezében vagyunk.

Üzen az ég

Hétfőn rendhagyó dikshán voltam, a kundalini (élet) energiát tapasztaltuk meg. Semmi rizsa, kemény három órás fizikai stimuláció volt az egész, melynek lényege a gyökér és napfonat csakra közt szunnyadó kígyó felélesztése volt. Nem volt átütő sikerem a tapasztalásban, de azt is tudom, miért. Amikor egyesével aktiváltuk a csakráinkat, meglepő dolog történt. Minden jól ment, egészen a harmadik szem csakráig, mikor ideértünk, bömbölni kezdtem, és ez folytatódott a koronacsakránál is. Nem számítottam rá, hogy éppen itt nem stimmel valami, de aztán később elgondolkodtam, hogy mikor is foglalkoztam utoljára saját spiritualitásommal, és így már érthető volt minden. 

Az ezt követő éjjelen azt álmodom, hogy apu egy csomó eurót ad. Aprókat, de már olyan sokat, hogy nem tudom hová tenni, szólok is neki, hogy sok, lesz, de ő erősködik, hogy tegyem csak el. Tegnap éjjel aztán újabb álom. A kertünkben vagyok, Vitéz szülei mellettem, és ássuk fel, téglalap és kör alakúra parcellázzuk az egész kertet, és ültetünk. Az apukája hoz valami pálmaszerű fát, erősködik, hogy hová akarja elültetni. Anyukája magyaráz, hogy mit hogy kell. Közben én elkeseredek, mert a kör alakú hely, ahová én ültettem, csupa gaz, alig látom, hol nő, amit ültettem, anyós odaszól, hogy gazolni kell rendesen. (Reggel Vitéz megerősít, hogy tényleg így szokta mondani) Közben egy másik kép, Vitézzel fekszünk egy ház kertjében (nem ez a ház, egy nagyobb, de az álomban a miénk). Valami buli készül, de mi elbújunk inkább, közben látom, hogy a mögöttünk lévő bokron mindenhol katicák, mutáns katicák, mindegyiknek más számú pöttye van. Aztán jön gyerekkorom legrégebbi barátnője Timi, átölel, és megnyugszom. 

Reggel aztán töprengek. Mit akar ez jelenteni? Húzok hát angyalkártyát, három lapot. Na most figyi, jön a spirituális arconcsapás. Az első: szülők. A második: megnyílik a spirituális érzékelésed (nem pontosan ez a szöveg, de ez a lényeg). A harmadik: harmadik szem csakra. Aham, köszi. Ez körülbelül olyan, volt, mint ha azt mondták volna: ha nem érted, elmondjuk még egyszer, hülyegyerek. :)  

Mindig is álmodós voltam, nekem így jön át a legjobban az üzenet. Azt hiszem az álom is világos, az esküvőről szól, hogy kinek mi a szerepe benne, és tudomásul kell vennem végre, hogy mi a helyzet. Lesz egy új családom, Vitéz családja az enyém is lesz, és el kell fogadnom őket. Én is ezt várom, de nekem is meg kell tennem. És el kell fogadnom a segítségüket is... egyedül gazos a kertem. Az apa fája és szép fallikus szimbólum, a férfi az férfi, ehhez tartsam magam. Nos, ez részemről rendben van. Az esküvő elől pedig nem menekülhetünk, igaz nem is akarunk, csak a hercehurca elől, de az álom szerint jön a segítség. Még most is átmelenget az érzés, ha az álombéli ölelésre gondolok, és mélységesen megnyugtat. Apukám mint mecénás.... ez sem áll távol a valóságtól, és biztonságérzetet is ad.

Ezek alapján igazából minden rendben (pedig ha tudnátok, mi minden van még a háttérben), és többet kell ápolnom magamat, a kapcsolatomat az égiekkel, és a szeretteimmel. Anyukám ugyan nem szerepelt az álomban, de vele az életben elég aktívan dolgozunk azon, amin kell, a feladat vele kapcsolatosan világos (csak nehéz). Ennyi "csak".... köszi kundalini.

Ps: ma voltam futni.

Esküvői helyzetjelentés

Elérkezett az a pillanat is, hogy kicsit bővebben írjak a közelgő esküvőről. Nagyon elfoglaltak vagyunk, rengeteg a teendő, a megbeszélendő, átgondolandó, elintézendő dolog. Persze mi is úgy indultunk ennek neki, hogy a lehető legminimálabb pénz és energia befektetésével szeretnénk megoldani a nagy napot, de az élet ugye nem ilyen egyszerű. Szépen lassan ott tartunk, hogy dobócsokor is lesz, meg székhuzat, meg ilyen virág és amolyan, és abroncsos ruha, és még sorolhatnám. Jani anyukája a rokonság jelenlétéhez ragaszkodik, anyu a székhuzathoz, apu szerint a dobócsokor olyan aranyos, szerintünk a szülőköszöntő virág nem hiányozhat, és én ragaszkodom a köszönőajándékhoz. 

Készítettem egy kollázst, ami az elképzeléseinket, és a már részben megvalósult elemeket mutatja meg. A gyűrűnk, és a macis gyertya a maga valójában látható, és a tortánk is ilyen lesz, a Daubnerből választottuk ki, lemondtunk ugyanis az esküvői tortának nevezett lehúzásról, és kb. feleannyiból fog kijönni ez, és két másik sztenderd torta. Csokornak szintén ilyet szeretnék, semmi csicsa, csak bordó kála, szerintem gyönyörű így a maga egyszerűségében, és ezzel harmonizálnak majd a szülőköszöntők, és a többi virágdekoráció. Mivel a helyszín alapvetően eléggé pőre, szükség lesz némi dekorálásra, szerintem erre a lufi az egyik leglátványosabb és legolcsóbb megoldás. A színek, mint látszik, az arany, a lila és a fehér lesznek. Egyedül a ruhám szupertitkos, Jani nem láthatja a nagy napig, de az egész színvilág a ruha színéből indult ki, ami ugyanis arany lesz. Na nem az a sárga, fényes, giccses, hanem inkább a szépen fénylő, ahhoz hasonló, amilyen a cipő is itt a képen, ami még megvételre vár, de a képen szereplővel ki is egyeznék, később is hordható alkalomra, persze a táskával kiegészítve. 

Próbálunk ott húzni a költségeken., ahol csak lehet, de azért gagyit sem akarunk, ha már ez lesz életünk  egyik legfontosabb napja. A virág, fotós, videós, zenész témában vannak ismerősök, így ebben nagy segítséget kapunk, de a sminkemmel és a manikűrrel sem lesz gondom, ügyes kezű anyukám és Timi barátnőm lesz segítségemre. A köszönő-mézeskalácsot én fogom gyártani, a gyűrűpárnát kapjuk, az aprósütemények ipari mennyiségű legyártásából pedig az egész család kiveszi a részét. 

Félkészek vagyunk egyenlőre, de azt hiszem jól állunk. Kezdek várakozással megtelni, és elkezdem magam formába hozni, ma indult a 40 napos böjt, semmi hús, semmi méreg, kevés szénhidrát, sok vitamin. 

 

A buli

Angyalkababa lába nyoma

Túlzás nélkül állíthatom, hogy a szombati névnapi mulatság az egyik legjobban sikerült buli volt, amit valaha is szerveztem. Sajnos nem tudott mindenki eljönni, akit szerettem volna, hogy itt legyen, de látván, hogy így is éppen elfértünk, talán jobb is, hogy nem nyomorogtunk egész este. Majd nyáron a kertben többen elférünk. 

Külön öröm volt, hogy Angyalka elhozta az ő angyali egy hónapos kisbabáját, aki cuki, illatos, és nagyon jól alszik a vállamon. Persze azért az is tetszett neki (el is mosolyodott), mikor én fogtam, két kicsi lábát meg ketten simizték, azaz egyszerre három ember is őt figyelte. :)

Ajándékrajz

Ajándékvirágok

Fantasztikus ajándékokat kaptam, amik finomak, szépek és hasznosak, és mindegyiken éreztem, hogy igazán nekem szólnak. Érdekes volt az is, hogy többen még nem ismerték egymást, esetleg csak hallomásból, ezért mikor mindenki megérkezett, el kellett mesélnem, hogy kit honnan ismerek. Ez nagyon izgi volt, kicsit megható is, és azt hiszem adott egy alaphangulatot az estének, nem utolsó sorban pedig megkönnyítette az ismerkedést, hiszen legalább egy halvány fogalma volt mindenkinek arról, hogy ki a másik.

Megettük

A kajákat megettük, a piákat megittuk, a zenéket meghallgattuk. A másnap tanulságai pedig a következők: a fényképezőgépet javasolt feltölteni, lehetőleg arra a napra, amikor a buli van,  aki másnap vezet, 11 után már ne igyon, és a mosódió (ami ajiba kaptam) kiszedi a függönyre került (hogy is? :)) boroskólát, valamint az, hogy süt a nap, és a kertben nem fúj a szél, az nem jelenti azt, hogy a parton nem lehetséges 10 fokkal kevesebb, és orkán erejű szél.

Megittuk

Nagyon köszönöm mindenkinek a sok szeretetet, nem csak a felém, hanem az egymás felé irányulót is, azt hogy ilyen jófej barátaim vannak, és remélem legközelebb a hiányzók sem hiányoznak majd.

Kiegészítés: Szégyenteljesen megfelejtkeztem megemlíteni a vasárnapi segítő kezeket, akik lányokat megszégyenítő módon mosogattak el! Thanks boys!

Emlékül

Életemben először hallottam, hogy valakiért félrehúzzák a harangot, ráadásul olyasvalakiért, akit ismertem. Tudom, hogy ez nem az én gyászom, mégis mélységesen szomorú vagyok, hiszen NAGYMAMA nekem is hiányozni fog. Nem az én mamám volt, de kedvesem mamáját eltemetni keserű, látni a szomorúságát, látni a hiányt, az űrt, amit maga után hagyott, ez nagyon fájdalmas.

Nagymamónak boldog és hosszú élete volt, halála viszonylag rövid, és viszonylag könnyű volt. Bár, mit is tudunk mi erről. Mit is tudunk mi akármiről is őhozzá képest. Sajnos már nem ismerhettem őt ereje teljében, már csak az árnyékot, a véget láthattam, és abban is annyi erő, annyi szeretet volt. Panasz soha, csak szeretet és humor, és csibészség, kézremegés, ülve szundikálás, később néhány távoli valótlan kép.... talán már a másvilág hívogatta. Tudta hogy menni fog, de nem szólt még erről sem, csak jól megnézte egyesével azokat, akiket utoljára látott, azokat, akik a legközelebb voltak hozzá. Én elkéstem. Pedig hiányolt, kérdezett utánam is, de már nem értem oda. Mint ahogyan már ő sem ér oda sosem a mi esküvőnkre, és nem fogja karjában majd dédunokáját, majd csak mesélni tudunk nekik, hogy volt egy dédmamó, Matildnak hívták....

Most azt kívánom.....

.... bárcsak inkább rossz lenne a macska, mint halott.

Kedves 2010!

Nagyon köszönöm az együtt töltött időket, talán soha ilyen intenzív évem nem volt még, amiben ennyi minden történt volna. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt, de minden perc megérte, mert elégedetten zárom. Elolvasva a tavalyi kívánságaimat, szinte kivétel nélkül teljesültek, pedig nem voltam szégyenlős. De ez is bizonyítja, hogy ha jól kérsz, megadatik. Hálás vagyok a bőségért, a lehetőségekért, mert mindezek azt mutatják, jó irányba tartok, a Sors támogat engem (minket), és néhány történés elkerülhetetlenül fontos volt ahhoz, hogy a további célok megvalósulhassanak. Hálás vagyok a barátaimnak is, azoknak, akik kitartanak mellettem, szeretetükből, figyelmükből, idejükből áldoztak rám. Köszönöm az inspirációt, a támogatást is. 

Kedves 2011!

Szeretettel, várakozva üdvözöllek! Sok kérésem van hozzád, remélem nem haragszol meg ezért, de ha elmondom, talán megkönnyítem a dolgodat.

- szeretnék sikeresen leállamvizsgázni, nem csak magyar, hanem kommunikáció szakból is

- szeretnék további tanulmányokat folytatni, masszázs, fotózás, diksha és varrás terén, kérlek segíts ebben mind anyagilag, mind idővel, és küldd el hozzám a megfelelő oktatókat, és azt a tudást, amire szükségem van, valamint a technikai feltételeket is teremtsd meg számomra

- szeretnék egészséges lenni, mozogni eleget, és leadni a súlyfeleslegemet, ehhez is kérnék időt, pénzt és lehetőséget (és szeretném ezeket Janival együtt csinálni), valamint kitartást ahhoz, hogy a függőségeimtől végleg megszabaduljak

- szeretnék egy szép, kedves és szolid esküvőt, ami mindenkinek megfelel, és nem kerül sok pénzbe

- szeretnék teherbe esni, és egészséges kisbabát hordani a szívem alatt

- szeretnék mindezekhez elég pénzt és munkát, szeretném, ha beindulna a masszázs is, és a fotózás is jöhet

- szeretném, ha találnánk egy megfelelő autót, és megvennénk, fenntartanánk gond nélkül

- szeretném, ha maradhatnánk itt Gárdonyban, gondok nélkül élhetnénk itt, és fenn tudnánk tartani magunkat kényelmesen

- boldogan, szerelemben szeretnék élni Janival továbbra is

- szeretném, ha elég időm lenne a barátaimra, és nekik is rám, és ha sok értékes időt töltenénk együtt, kérlek őrizd meg azokat nekem, akikkel szükségünk van egymásra, akikkel igazi szeretete köt össze

- kérlek adj boldogságot mindazoknak, akik fontosak nekem, és add meg nekik, amire ők vágynak

- szeretnék még utazni ebben az évben, egy szép nászutat, de bármi más belföldi, és külföldi útnak is nagyon örülnék

Kedves 2011, előre is köszönöm a támogatásodat, bízom benne, hogy te leszel az az év, amiben beérik minden munkám gyümölcse, és amiben családdá válhatunk.

Zárásképp pedig íme a karácsonyunk képekben.

Apám, a megfigyelő

Vettem egy varrógépet. Karácsonyra edénykészletet kértem, közösen Janival szőnyeget kértünk anyukájától.
Erre apám - aki szokatlanul csacsogós kedvében volt - közölte, hogy ő megfigyelte, hogy én már a bébi érkezésére készülök, ő látja ezt a vásárlásaimból is. Aztán halkabban hozzátette, hogy ő már várja.

Igen, apukám, lassan itt az idő. :)

Alkonyat

Mindenről Sarah kolléganőm tehet. Vele beszélgettünk filmekről, mikoris megemlítettem, hogy a Twighlightot én biza még sose láttam, általában messziről gyanúsak nekem az ilyen felkapott filmek. Anno a Titanic-kal kapcsolatban is ez volt, szerencse, hogy végül megnéztem, és kiderült, nem is annyira rossz film. A vámpíros sztorival kapcsolatban viszont erősebb kétségeim voltak, ám másnap már az asztalomon volt a film, így elkerülhetetlenül megnéztem. Másnap megnéztem újra. Harmadik nap letöltöttem a másik két részt. A második részt csak angolul találtam meg, így nem igazán értem, miért szenvedtek végig. De nem is ez a lényeg. Egyszerre megértettem, miért olyan sikeres ez a film, főképp a fiatalok számára. Nem kevés filozofálgatás után oda is eljutottam, hogy a Rómeó és Júlia óta nem volt olyan szerelmes sztori, mely ennyire halálos, ennyire romantikus lett volna (jó, persze lehet itt most jönni nagy klasszikusokkal, de a Tövismadaraktól pl nekem kihullik a hajam...). Ebben a történetben a szerelem áll mindenek felett, és ez, akár bevalljuk, akár nem, magával ragadó.

Nem ez a legjobb film, amit életemben láttam. Sőt, ha azt vesszük, sok benne a dramaturgiai, logikai és egyéb hiba. A látvány és a zene  azonban kiváló, sokat dob az egészen, és valahogy keretbe foglalja azt az érzést, ami az egész filmen keresztülmegy. Ez pedig a vágy. (Szar ügy, mikor egy vámpír belezúg egy emberbe, és a kívánás a szó legszorosabb értelmében értendő). Állítólag a könyvek sokkal jobbak, és ez elképzelhető, de még így is azt mondom, nincs tökéletesen kidolgozva a történet, ami ezért nem ad lehetőséget akkora színészi játékra, mint amekkorára adhatna. Kár. 

Próbálok itt okoskán, realistán írni erről az egészről, de így meg sem közelítem azt, amiről valójában írni szerettem volna. A helyzet az, hogy a film olyan élményt adott nekem, amilyet már régen tapasztaltam. Leginkább a film zenéje, egyik fő dala, ha úgy tetszik. Hosszas keresgélés után ráleltem, mi is ez a zongorabetét, egy koreai zeneszerző műve, ami a filmben már vonós kísérettel, és kicsit átírva szerepel. Tudom hogy nem vagyok normális, de szerelmes vagyok ebbe a zenébe. Két napja gombóc van a gyomromban, alig eszem, el vagyok varázsolódva, nem is igazán értem, mi van velem. Ez a két percnyi zongora kicsalogatott belőlem valamit, egyszerűen átlényegített. Annyiszor meghallgattam, hogy beszippantott valamiféle örvény, elkerültem egy különös helyre, mélyen magamba... ott álltam vasárnap délután a befagyott Velencei tó partján, szikrázott a szemem a hótól, és csak arra tudtam gondolni, hogy isten csodálatosnak teremtette ezt a világot, és benne minden élőlényt. Tudom, hogy hülyén hangzik, de szinte vallásos áhítat lett úrrá rajtam, felfedeztem ennek a szomorú zenének a gyönyörűségét, és ezen keresztül a világot, a világomat újra. 

Kamaszkoromban gyakran volt rám hatással így a zene (és persze annak üzenete). Mióta felnőttem (a fenébe is!), már nagyon ritkán. Mindig vannak zenék, mindig vannak érzések, amik hatnak rám, de így... így már réges-régen nem hatott rám semmi. A hetek óta tartó "úristen, mindjárt karácsony" idegbajom eltűnt, mint ha sose lett volna. Pedig már kezdtem becsavarodni. Arról nem is beszélve, hogy sosem voltam oda a sötét, téli, hideg, borongós időért, és még az Anathema se hozta meg a kedvem (bár az északi rock zene egyre jobban bejön), de most... imádom. Tegnap is legalább egy órát sétáltam a mínuszban. Még metrósember is eszembe jutott, neki van hasonló hűvös szomorúsága, ami eddig nem kicsit idegen volt nekem, de talán most már jobban értem, miféle szépségeket lát ő, az ő mélységében. Nem is lehet ez mindig elbírni. Úgy tűnik, most elbírom. Én, aki például nem vagyok hajlandó szomorú számot hallgatni, ha szomorú vagyok, mert csak megnehezíti, hogy kijöjjek abból az állapotból. Most pedig, mint ha megértettem volna, hogy a határtalan boldogság, és a határtalan szomorúság valójában ugyanaz. Hülyén hangzik, tudom. Valahogyan a filmben is ez a kettősség van, holtadban is lehetsz élő, és életedben is lehetsz holt, hogy a legveszélyesebb dolog vonz a legjobban... hogy az eszményi férfi egy élőhalott, aki erős, de érzékeny, hogy a törékeny ember milyen bátor... hogy van valami, talán csak energia, ami felülír életet, halált, még akár ösztönt is, van valami, ami egyszerre csodálatos, és egyszerre szomorú... a szerelemben is azt a részt szeretjük a legjobban, amikor fáj a másik hiánya, amikor szenvedést okoz, amikor megmutatja az erejét. 

Én most szerelmes vagyok. Szerelmes az életbe, a zenébe, a világba (úgy ahogy van, a csúffal együtt), és a szerelmembe, az állataimba, a hóba,a hidegbe, mindenbe, bármibe.... ha egyszer meghalok, a szerelemért akarok meghalni. Ebben az érzésben akarok fürdeni az utolsó pillanatban. 

Lehet kinevetni, szánakozni ezen, amit írok, vagy megmosolyogni. Lehet, hogy ha másnál olvasnám, én is megmosolyognám, vagy azt hinném, valami kis 16 éves írta. Az igazság az, hogy leszarom. :) Nekem ez most annyira kurva jó, hogy még ha csak baromság is, nekem akkor is csoda.  

Íme a ZENE, a klippek említésre sem méltóak ;)

Az eredeti:

A filmben:

Karácsonyi hangulatban 2.

Íme az  én kisfilmem, nem tökéletes, de úgy gondoltam a hangulata kellemes, és a többi kép majd a karácsonyi filmecskébe fog bekerülni. Ezüstvasárnapi szeretettel:

missing

tudom, hogy nem feltétlenül idevaló, amiről most írni fogok. illetve az is lehet, hogy mégis. végsősoron is a szeretetről fogok szólni, aminek most a keserves oldalát tapasztalom meg, hogy milyen is elveszíteni valakit, akit az ember nagyon szeret.

a múlt hét szerda estéje egy átlagos nap volt, szokás szerint este hazaérkezés után kiengedtem a cicákat esti sétájukra. órák múlva azon kaptam magam, hogy marci még mindig nem jött vissza. és másnap sem. és azóta sem.

kimondhatatlan űr tátong bennem azóta. marci az első állat, aki ennyire közel áll hozzám, aki több mint négy éve része az életemnek, a mindennapjaimnak. vele kelek, vele fekszem. lakások és lakótársak változtak, de marci maradt. kb 5 hetes lehetett, mikor egy kollégám megtalálta egy mázsa téri kukában, és elhozta nekem. olyan csöpp volt, hogy mikor vakaródzott, még hetekig felborult, mert elhúzta a feje. túlélt egy zuhanást a negyedik emeletről, és még kiskorában megígértem neki, hogy mire megöregszik, egy kertesházban fogunk lakni.

nagyon félek. félek, hogy baja esett, hogy nem talál haza, hogy bántották… félek, hogy sose látom többet. szegény kicsi panku sem érti a dolgot, ül az ablakban naphosszat, és néha fájdalmasan felnyávog.

a sors furcsa fintora, hogy ezzel szinte egyidőben odaszokott hozzánk egy másik cica. ugyanolyan, mint a fiúk, kis házicirmos, de kislány. talán kitehették, vagy itthagyhatták, mert kézhez szokott, barátságos és ápolt, de mindig nagyon éhes. eddig még nem engedtem be a házba, de etetjük, és simogatjuk, beszélünk hozzá. ha marcit szólongatom a kertben, ő szalad hozzám a bokrok alól. nem tudom, mihez kezdjek a helyzettel. ha hidegebbre fordul az idő, biztosan nemfogom hagyni, hogy fagyoskodjon.

talán tényleg igaz, hogy isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz. de mit lehet kezdeni egy ilyen cserével? hogy legyek boldog, mikor fojton arra gondolok, hogy az én kicsi cicám valahol ázik, fázik, megsérült, vagy még valami ennél is rosszabb történt vele? kétségbeejtő. leginkább maga a kétség az, hiszen ha legalább tudnám, hogy mi történt vele. ha tudnám, hogy búcsúznom kell, vagy tovább keresnem… de nem tudok semmit. ilyenkor tényleg csak a remény marad?  

tökök és a csajok

Végre van egy szösszenetnyi időm arra, hogy szóljak pár ékes szót a hétvégéről. Az egész 3 napos szünet, egy az egyben édenkerti volt, így igazán itt van a helye a blogon.

Házacskánkban megrendeztem az első szociális eseményt, és legközelebbi (elérhető, és/vagy egyedül is mobilis) barátnőimet hívtam meg egy jó kis halloweeni tökfaragásra. A sors egy apró tréfája, hogy kettő-kettőnek azonos a neve, így négy lányt csak két néven kell szólítani. Bár sok problémát ez nem okozott, mindenkinek megvan az a becézett változata, amin szólítom (tulajdonképpen általában mindenki muci, szívem, és hasonló neveken fut). Két Timim és két Zsuzsim így hát leballagott hozzám, én terülj-terüljjel vártam őket, ők pedig sok mosolyt, és sok ajándékot hoztak viszonzásul. Van így nekem most már pampafüvem, és kis ezüstfenyőm, maciszőrös kesztyűm, de még angyalkás bögrém is.

Az egész este során mindenki nagyon jól érezte magát, ezt tanúsítja a később kapott több üzenet, a korábban távozóktól, és a vidám képek, amiket a kifaragott művekkel a kezünkben készítettünk. Sőt, hogy mást ne mondjak, mindenki megette életem első sütőtökkrémlevesét, és azt állították, finom volt. A rakott-krumpli elfogyasztása alatt csend volt, csak Márti nénit emlegettük néha, mert a házi savanyúsága éteri volt, és remekül passzolt az ételhez.

Egy Timi és egy Zsuzsi távozása után a másik kettővel világmegváltó beszélgetést folytattuk, így tűnhetett el a három üveg bor is, és mindennemű egyéb rágcsálnivaló az asztalról. Másnap ők még egy kis kirándulást, és egy kis masszázst is kaptak, s ezennel a GárdonySpa felavatódott. A masszázságy tökéletesen működik.

Távol álljon tőlem a szentimentális ömlengés, de azt hiszem végtelenül szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak. Külön öröm, hogy egymást is megkedvelték. Hiába, hogy egyik szőke, másik barna, vagy épp vörös, és hiába az iskola, a családi "örökségek", vagy bármi más különbség, ők mind remek, és jó emberek. Még akkor is, ha maguk sem hiszik. Van, akit 6 éves korom óta ismerek, van, akit csak 3-4 éve. Van, akivel napi szintű a kapcsolatom, van, akit csak pár havonta látok. De tudom, ők azok, akikre számíthatok bármikor, és ezt már többször bizonyították.

Köszönöm nektek Lányok!

Benyomások

A vonaton ülök. Már a második reggel, hogy bringával megyek az állomásra, és közben mantrázom magamban, hogy mégegybiciklilámpakell, vagy bringásaláöltözetkell, és gumucsizmaiskell, és közben gyönyörködöm a friss és illatos gárdonyi reggelben, és közben elfog a rettegés. Annyira akartam ezt a házat, ezt az életet, hogy szinte elfelejtettem végiggondolni, hogy miféle áldozatokat is követel ez meg tőlünk.  Nagyon remélem, hogy bírni fogjuk, és hozzá tudunk szokni a kicsit melósabb, macerásabb élethez (ma reggel kétszer fordultam vissza a kapuból, egyszer a cateye lámpáért, egyszer a bringazárkulcsért). Úgy érzem, az itteni élet kárpótol mindenért. 5 perc este a kertben, és a lelkem újjászületik. 

Tegnap Vitéz elment betegen lerendezni az előző lakást, és én otthon voltam egyedül. Először. Kint sötét, és csend. Nem vagyok az a parázós fajta, de mivel még se tv, se internet nincs, rám tört a magány, és arra gondoltam, na most kéne valakihez szólnom, de azonnal. Pár perc sem telt el, és kintről dudáltak. Kinéztem az ablakon, és apukám sziluettjét láttam meg a kocsija mellett. Szerintem még életemben nem örültem így neki, és újfent konstatáltam, hogy kérj, s megadatik. Levest hozott (isteni volt), anyu küldte. Mivel itt csak zuhanyzó van, küldött még figyelmesen egy felakasztható tusfürdőt is. Újabban a szüleim csupa kellemes meglepetést okoznak. Apuval nézegettük a csillagokat, és most már tudom, hogy jelenleg az Androméda köd van velem szemben, ha kint állok a teraszon.

Új élet ez, amit meg kell szokni. Időben kitenni a szemetet, megszokni a neszeket, bírni a koránkelést, elszakadni a várostól, ami 28 évig otthonom volt. Persze bejárunk, hisz ott dolgozunk, de most már menetrendekhez, időjáráshoz, és egymáshoz is alkalmazkodnunk kell. Egy rész most meghal bennem, és születik egy másik. És csak reménykedem, hogy Vitéz is így van ezzel, hogy nem megyünk el egymás mellett, hanem még közelebb kerülünk. Az utóbbi hetek nehezek és fárasztóak voltak. Nem törődtem vele, nem törődtünk egymással eleget. Most elérkezett az idő, hogy a kis kuckónkat magunkévá tegyük, és kialakítsuk az új életünket. 

a másik

Az élet újra és újra, sokadszor bizonyítja be nekem az energiamegmaradás törvényének igazságát. Szeretem én ezt egy kicsit tágabban értelmezni; nem csak az energia, minden más is így működik. Ha ehhez hozzávesszük az "ami jön fogadjátok, ami megy engedjétek" frázist, vagy a "halál egyben születés", esetleg a "csak a lerombolt romokon lehet újra építkezni" közhellyé silányodott szófordulatait, akkor ebből az élet legtöbb történését meg lehet magyarázni. Illetve pontosítok: megérteni lehet.

Az alábbi linken egy olyan ember blogja található, akit tulajdonképpen csak egy hazugságnak köszönhetően ismerhetek meg közelebbről, a blogon pedig egy videó, ami egy olyan emberről szól, akit pedig nagyon is jól ismerek, és őszintén szeretek.

Ez a videó elgondolkodtatott. Tanulságokat adott nekem. Most már tudom, hogy nem biztos, hogy akkor veszítesz el valakit, amikor azt hiszed, és tudom, hogy azért, mert valami nem sikerült, még lehet valakit őszintén szeretni, és azt is tudom, hogy nem feltétlenül sok együtt töltött idő és kaland kell ahhoz, hogy valakire kíváncsi legyek, és valakit megismerjek. Jó ötlet volt régen a lovagi torna, ahol különböző próbákat kellett kiállni a jelentkezőknek. Igen, a próbákon derül ki, milyen az ember lecsupaszítva. És engem mindig is az érdekelt. Több éves barátságok hasaltak el az első próba alkalmával, és kósza ismeretségek lettek barátságokká, pusztán egyetlen kritikus, megmérettető pillanat miatt.

Visszakanyarodva az elejére, az őszinteség és a hazugság, a szeretet és a gyűlölet azonos súlyúak. De ha a "cserében" a hazugság és a gyűlölködés megy, az őszinteség és a szeretet marad, akkor már elégedett vagyok.  Persze, hogy hogy kereskedek mindezekkel, az csakis rajtam múlik, hiszen ezek a dolgok belül történnek. A külső események csak ezek következményei.

http://masikkavehaz.blogspot.com/2010/09/ott-voltam-valahol-tibor-2010.html

pech

Lassan összecsapnak fejem felett a hullámok, a költözés-szakdolgozat-sokmunka hármasa már olyan nyomást gyakorol rám, hogy hülyeségeket álmodok. Az ember lánya ilyenkor azt gondolja, majd a Vonnegut, majd a kedvenc íróm ad számomra egy kis enyhülést, majd ő kisimítja a göröngyöset is. Ja, csak arra nem gondoltam, hogy az önéletrajzi könyv, az nem fiktív történetről szóló regény. És így esett meg az, hogy az eddig oly nagyra tartott, mítikus ködbe vésző íróról kiderült, hogy ember, ráadásul sok téma lenne, amiről heves vitákat folytatnánk. Mérvan aaaaz, hogy egy végtelenül humánus, empatikus, kedves és humoros ember rémisztőnek tartotta a hitet? Fene tudja. Ha én is átéltem volna amerikai németként a drezdai bombázást, lehet, hogy nekem sem lenne hitem. De az is lehet, hogy éppen ezért lenne. Fene tudja.

"Nem számít, milyen korrupttá, kapzsivá és szívtelenné válhat a kormányunk, a gazdaságunk, a médiánk és a vallási és jótékonysági intézményrendszerünk, a zene akkor is csodálatos lesz." 

Kurt Vonnegut

Jó úton

Izgalmakkal teli időszak vette kezdetét kicsiny életemben. Ha tudod, hogy mire vágysz, és mindent megteszel azért hogy teljesüljön, akkor beindul valami különös égi gépezet, hogy teljesítse a vágyadat. Ám az életnek és az isteneknek igen jó a humorézéke, tudom ezt jól, és már nem lepődöm meg. Mindig csempésznek egy kis plusz izgalmat az események folyásába, az út sosem egyenes és sima. Nem is baj az, úgy túl unalmas lenne.

A fent leírtak jellemezték bájosan sutára sikeredett születésnapi mulatságomat is. Talán az időpont miatt lehet, hogy sosem jön össze a klasszikus szülinapi parti, emlékszem, már kamaszkoromban is inkább a névnapomat ünnepeltük, mert februárban mindenki ráért. A természeti és egyéb viszontagságok (értsd 2 helyszínváltás útközben, szakadó esőben mezítláb rohanás, emberfeletti tömeg, porvihar)ellenére arról megbizonyosodtam, hogy bizony van pár ember, aki tényleg szeret. Szinte csak kézzel készített ajándékokat kaptam, a legmeghatóbb a két napig készülő torta, de a többi szépség is mind telitalálat és szívből jövő figyelmesség volt. 

Jelenlegi legnagyobb álmom, a kicsi napfényes frisslevegős kertesház(acska) pedig megvalósulni látszik. Most már biztos, hogy októberben Vitéz és én gárdonyi lakosok leszünk. Már várom a pillanatot, mikor a két kisördögöt először engedjük el a kertben, és jó "anyaként" fel vagyok készülve arra is, hogy valószínűleg kevesebbet látjuk majd őket, és lélekben arra is, hogy nem fogom tudni megóvni őket minden veszedelemtől. Azt remélem, az a lelkiismeretfurdalás, amit nap mint nap, évek óta érzek azért, mert egy lakásban tartom őket bezárva, elcsendesedik majd. Ültetünk majd fát, bokrot, virágot, és fohászkodunk, hogy tudjon mindenki örülni velünk annak, hogy jó ott nekünk. Úton vagyunk, jó úton, és nemsokára már arra is készek leszünk, hogy család legyen belőlünk.

Összefoglalva

Szólnék azért pár szót a szabadságról. Mármint nem az általános érvényűről, hanem az én kéthetesemről.
Előszöris, rövid volt.
Másodszoris, tartalmas.
Harmadszoris, a bokaficamot és a megfázást leszámítva történt egy csomó klassz dolog.

Azt hiszem, még feldolgozás alatt vannak az események, hiszen még örülni sem tudtam a sikeres masszőrvizsgámnak, máris kispált búcsúztattam, aztán amint lelazultam volna a reggae napon, máris biceghettem (és ne higyjétek hogy egyszer, óó nem, összesen háromszor bicsaklott ki ugyanaz a bokám). Klassz volt interjút fotózni, bár röviddel előtte azt sem tudtam, kiket kell (a Paradise Lost-ot ugyan valamennyire ismerem, de az Enter Shikari már nem rémlett), klassz volt a Muse, az egyetlen, amit igazán vártam, és megérte. A második hét a regenerálódásé volt. Diksha rögtön hétfőn, és máris kedd lett, amikor Mamabosziék jöttek látogatóba. Nekik mindig örülök, szívem ünneplőben. Velük (Mamaboszi, és immáron felnőtt lánya Kisboszi) sok az önzetlen adok-kapok, ők a családom, a választott, és nem számít a tengernyi távolság sem. Az otthoni szerdát olvastátok, és hipp-hopp szülinap lett, és Balaton, méghozzá Füred, Tihany, jó ebédek, bornapok, szalmakalap és napsütés, tüzijáték és jó alvás, édeskettes és medencés-svédasztalos. Két nap csak, de felért kéthét szanatóriummal. A hétvégén újabb britben élő, régijó barátok, vasánap Vitéz féle steak búcsúképp, és ennyi is.

Lesznek majd képek is.