2010. december 20., hétfő

Alkonyat

Mindenről Sarah kolléganőm tehet. Vele beszélgettünk filmekről, mikoris megemlítettem, hogy a Twighlightot én biza még sose láttam, általában messziről gyanúsak nekem az ilyen felkapott filmek. Anno a Titanic-kal kapcsolatban is ez volt, szerencse, hogy végül megnéztem, és kiderült, nem is annyira rossz film. A vámpíros sztorival kapcsolatban viszont erősebb kétségeim voltak, ám másnap már az asztalomon volt a film, így elkerülhetetlenül megnéztem. Másnap megnéztem újra. Harmadik nap letöltöttem a másik két részt. A második részt csak angolul találtam meg, így nem igazán értem, miért szenvedtek végig. De nem is ez a lényeg. Egyszerre megértettem, miért olyan sikeres ez a film, főképp a fiatalok számára. Nem kevés filozofálgatás után oda is eljutottam, hogy a Rómeó és Júlia óta nem volt olyan szerelmes sztori, mely ennyire halálos, ennyire romantikus lett volna (jó, persze lehet itt most jönni nagy klasszikusokkal, de a Tövismadaraktól pl nekem kihullik a hajam...). Ebben a történetben a szerelem áll mindenek felett, és ez, akár bevalljuk, akár nem, magával ragadó.
Nem ez a legjobb film, amit életemben láttam. Sőt, ha azt vesszük, sok benne a dramaturgiai, logikai és egyéb hiba. A látvány és a zene  azonban kiváló, sokat dob az egészen, és valahogy keretbe foglalja azt az érzést, ami az egész filmen keresztülmegy. Ez pedig a vágy. (Szar ügy, mikor egy vámpír belezúg egy emberbe, és a kívánás a szó legszorosabb értelmében értendő). Állítólag a könyvek sokkal jobbak, és ez elképzelhető, de még így is azt mondom, nincs tökéletesen kidolgozva a történet, ami ezért nem ad lehetőséget akkora színészi játékra, mint amekkorára adhatna. Kár. 

Próbálok itt okoskán, realistán írni erről az egészről, de így meg sem közelítem azt, amiről valójában írni szerettem volna. A helyzet az, hogy a film olyan élményt adott nekem, amilyet már régen tapasztaltam. Leginkább a film zenéje, egyik fő dala, ha úgy tetszik. Hosszas keresgélés után ráleltem, mi is ez a zongorabetét, egy koreai zeneszerző műve, ami a filmben már vonós kísérettel, és kicsit átírva szerepel. Tudom hogy nem vagyok normális, de szerelmes vagyok ebbe a zenébe. Két napja gombóc van a gyomromban, alig eszem, el vagyok varázsolódva, nem is igazán értem, mi van velem. Ez a két percnyi zongora kicsalogatott belőlem valamit, egyszerűen átlényegített. Annyiszor meghallgattam, hogy beszippantott valamiféle örvény, elkerültem egy különös helyre, mélyen magamba... ott álltam vasárnap délután a befagyott Velencei tó partján, szikrázott a szemem a hótól, és csak arra tudtam gondolni, hogy isten csodálatosnak teremtette ezt a világot, és benne minden élőlényt. Tudom, hogy hülyén hangzik, de szinte vallásos áhítat lett úrrá rajtam, felfedeztem ennek a szomorú zenének a gyönyörűségét, és ezen keresztül a világot, a világomat újra. 
Kamaszkoromban gyakran volt rám hatással így a zene (és persze annak üzenete). Mióta felnőttem (a fenébe is!), már nagyon ritkán. Mindig vannak zenék, mindig vannak érzések, amik hatnak rám, de így... így már réges-régen nem hatott rám semmi. A hetek óta tartó "úristen, mindjárt karácsony" idegbajom eltűnt, mint ha sose lett volna. Pedig már kezdtem becsavarodni. Arról nem is beszélve, hogy sosem voltam oda a sötét, téli, hideg, borongós időért, és még az Anathema se hozta meg a kedvem (bár az északi rock zene egyre jobban bejön), de most... imádom. Tegnap is legalább egy órát sétáltam a mínuszban. Még metrósember is eszembe jutott, neki van hasonló hűvös szomorúsága, ami eddig nem kicsit idegen volt nekem, de talán most már jobban értem, miféle szépségeket lát ő, az ő mélységében. Nem is lehet ez mindig elbírni. Úgy tűnik, most elbírom. Én, aki például nem vagyok hajlandó szomorú számot hallgatni, ha szomorú vagyok, mert csak megnehezíti, hogy kijöjjek abból az állapotból. Most pedig, mint ha megértettem volna, hogy a határtalan boldogság, és a határtalan szomorúság valójában ugyanaz. Hülyén hangzik, tudom. Valahogyan a filmben is ez a kettősség van, holtadban is lehetsz élő, és életedben is lehetsz holt, hogy a legveszélyesebb dolog vonz a legjobban... hogy az eszményi férfi egy élőhalott, aki erős, de érzékeny, hogy a törékeny ember milyen bátor... hogy van valami, talán csak energia, ami felülír életet, halált, még akár ösztönt is, van valami, ami egyszerre csodálatos, és egyszerre szomorú... a szerelemben is azt a részt szeretjük a legjobban, amikor fáj a másik hiánya, amikor szenvedést okoz, amikor megmutatja az erejét. 
Én most szerelmes vagyok. Szerelmes az életbe, a zenébe, a világba (úgy ahogy van, a csúffal együtt), és a szerelmembe, az állataimba, a hóba,a hidegbe, mindenbe, bármibe.... ha egyszer meghalok, a szerelemért akarok meghalni. Ebben az érzésben akarok fürdeni az utolsó pillanatban. 
Lehet kinevetni, szánakozni ezen, amit írok, vagy megmosolyogni. Lehet, hogy ha másnál olvasnám, én is megmosolyognám, vagy azt hinném, valami kis 16 éves írta. Az igazság az, hogy leszarom. :) Nekem ez most annyira kurva jó, hogy még ha csak baromság is, nekem akkor is csoda.  

Íme a ZENE, a klippek említésre sem méltóak ;)

Az eredeti:

A filmben:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése