Közeleg....

.... az ünnep. Kívánságom mindenkinek, hogy tárja ki a lelkét a jónak, mert ünnepkor mindig varázs van, csupán engednünk kell, hogy megtörténjen.

Móra László: Karácsony édes ünnepén

Legyen ma templom minden ember szíve,
Melyben a lélek szárnyat bontogat!
Karácsony édes ünnepén
Legyen imádság minden gondolat.

Legyen ma templom minden ember szíve,
S legyen a templom tiszta, szent fehér.
Karácsony édes ünnepén
Istennek tetsző legyen a kenyér.

Szálljon szívünkbe áldott akarat,
Ez kösse egybe mind a kezeket.
Karácsony édes ünnepén
Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet!

Akinek könnyet osztogat az Élet
És kín a napja, kín az éjjele,
Karácsony édes ünnepén
Ne fuss előle! Óh beszélj vele!

Testét takard be s enyhítsd sok sebét!
Óh lásd meg, tudd meg: testvér ő veled.
Karácsony édes ünnepén
A szíved szépül, őt ha öleled.

Az emberszívek örökélő őre
Tegye ma össze mind a kezeket!
Karácsony édes ünnepén
Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!

Apám, a megfigyelő

Vettem egy varrógépet. Karácsonyra edénykészletet kértem, közösen Janival szőnyeget kértünk anyukájától.
Erre apám - aki szokatlanul csacsogós kedvében volt - közölte, hogy ő megfigyelte, hogy én már a bébi érkezésére készülök, ő látja ezt a vásárlásaimból is. Aztán halkabban hozzátette, hogy ő már várja.

Igen, apukám, lassan itt az idő. :)

Alkonyat

Mindenről Sarah kolléganőm tehet. Vele beszélgettünk filmekről, mikoris megemlítettem, hogy a Twighlightot én biza még sose láttam, általában messziről gyanúsak nekem az ilyen felkapott filmek. Anno a Titanic-kal kapcsolatban is ez volt, szerencse, hogy végül megnéztem, és kiderült, nem is annyira rossz film. A vámpíros sztorival kapcsolatban viszont erősebb kétségeim voltak, ám másnap már az asztalomon volt a film, így elkerülhetetlenül megnéztem. Másnap megnéztem újra. Harmadik nap letöltöttem a másik két részt. A második részt csak angolul találtam meg, így nem igazán értem, miért szenvedtek végig. De nem is ez a lényeg. Egyszerre megértettem, miért olyan sikeres ez a film, főképp a fiatalok számára. Nem kevés filozofálgatás után oda is eljutottam, hogy a Rómeó és Júlia óta nem volt olyan szerelmes sztori, mely ennyire halálos, ennyire romantikus lett volna (jó, persze lehet itt most jönni nagy klasszikusokkal, de a Tövismadaraktól pl nekem kihullik a hajam...). Ebben a történetben a szerelem áll mindenek felett, és ez, akár bevalljuk, akár nem, magával ragadó.

Nem ez a legjobb film, amit életemben láttam. Sőt, ha azt vesszük, sok benne a dramaturgiai, logikai és egyéb hiba. A látvány és a zene  azonban kiváló, sokat dob az egészen, és valahogy keretbe foglalja azt az érzést, ami az egész filmen keresztülmegy. Ez pedig a vágy. (Szar ügy, mikor egy vámpír belezúg egy emberbe, és a kívánás a szó legszorosabb értelmében értendő). Állítólag a könyvek sokkal jobbak, és ez elképzelhető, de még így is azt mondom, nincs tökéletesen kidolgozva a történet, ami ezért nem ad lehetőséget akkora színészi játékra, mint amekkorára adhatna. Kár. 

Próbálok itt okoskán, realistán írni erről az egészről, de így meg sem közelítem azt, amiről valójában írni szerettem volna. A helyzet az, hogy a film olyan élményt adott nekem, amilyet már régen tapasztaltam. Leginkább a film zenéje, egyik fő dala, ha úgy tetszik. Hosszas keresgélés után ráleltem, mi is ez a zongorabetét, egy koreai zeneszerző műve, ami a filmben már vonós kísérettel, és kicsit átírva szerepel. Tudom hogy nem vagyok normális, de szerelmes vagyok ebbe a zenébe. Két napja gombóc van a gyomromban, alig eszem, el vagyok varázsolódva, nem is igazán értem, mi van velem. Ez a két percnyi zongora kicsalogatott belőlem valamit, egyszerűen átlényegített. Annyiszor meghallgattam, hogy beszippantott valamiféle örvény, elkerültem egy különös helyre, mélyen magamba... ott álltam vasárnap délután a befagyott Velencei tó partján, szikrázott a szemem a hótól, és csak arra tudtam gondolni, hogy isten csodálatosnak teremtette ezt a világot, és benne minden élőlényt. Tudom, hogy hülyén hangzik, de szinte vallásos áhítat lett úrrá rajtam, felfedeztem ennek a szomorú zenének a gyönyörűségét, és ezen keresztül a világot, a világomat újra. 

Kamaszkoromban gyakran volt rám hatással így a zene (és persze annak üzenete). Mióta felnőttem (a fenébe is!), már nagyon ritkán. Mindig vannak zenék, mindig vannak érzések, amik hatnak rám, de így... így már réges-régen nem hatott rám semmi. A hetek óta tartó "úristen, mindjárt karácsony" idegbajom eltűnt, mint ha sose lett volna. Pedig már kezdtem becsavarodni. Arról nem is beszélve, hogy sosem voltam oda a sötét, téli, hideg, borongós időért, és még az Anathema se hozta meg a kedvem (bár az északi rock zene egyre jobban bejön), de most... imádom. Tegnap is legalább egy órát sétáltam a mínuszban. Még metrósember is eszembe jutott, neki van hasonló hűvös szomorúsága, ami eddig nem kicsit idegen volt nekem, de talán most már jobban értem, miféle szépségeket lát ő, az ő mélységében. Nem is lehet ez mindig elbírni. Úgy tűnik, most elbírom. Én, aki például nem vagyok hajlandó szomorú számot hallgatni, ha szomorú vagyok, mert csak megnehezíti, hogy kijöjjek abból az állapotból. Most pedig, mint ha megértettem volna, hogy a határtalan boldogság, és a határtalan szomorúság valójában ugyanaz. Hülyén hangzik, tudom. Valahogyan a filmben is ez a kettősség van, holtadban is lehetsz élő, és életedben is lehetsz holt, hogy a legveszélyesebb dolog vonz a legjobban... hogy az eszményi férfi egy élőhalott, aki erős, de érzékeny, hogy a törékeny ember milyen bátor... hogy van valami, talán csak energia, ami felülír életet, halált, még akár ösztönt is, van valami, ami egyszerre csodálatos, és egyszerre szomorú... a szerelemben is azt a részt szeretjük a legjobban, amikor fáj a másik hiánya, amikor szenvedést okoz, amikor megmutatja az erejét. 

Én most szerelmes vagyok. Szerelmes az életbe, a zenébe, a világba (úgy ahogy van, a csúffal együtt), és a szerelmembe, az állataimba, a hóba,a hidegbe, mindenbe, bármibe.... ha egyszer meghalok, a szerelemért akarok meghalni. Ebben az érzésben akarok fürdeni az utolsó pillanatban. 

Lehet kinevetni, szánakozni ezen, amit írok, vagy megmosolyogni. Lehet, hogy ha másnál olvasnám, én is megmosolyognám, vagy azt hinném, valami kis 16 éves írta. Az igazság az, hogy leszarom. :) Nekem ez most annyira kurva jó, hogy még ha csak baromság is, nekem akkor is csoda.  

Íme a ZENE, a klippek említésre sem méltóak ;)

Az eredeti:

A filmben:

Karácsonyi hangulatban 2.

Íme az  én kisfilmem, nem tökéletes, de úgy gondoltam a hangulata kellemes, és a többi kép majd a karácsonyi filmecskébe fog bekerülni. Ezüstvasárnapi szeretettel:

Példák az életre

Mai bejegyzésem sok időt igénylő lesz, részint nekem, mert akiket bemutatok, megérdemlik a kellő odafigyelést, részint nektek, ha valóban meg akarjátok nézni azokat a blogokat, amiket meg fogok mutatni.

Sok éve blogolok már különböző formákban, és mostanában érzem úgy, hogy rátaláltam a nekem való formára, tartalomra, hogy megtaláltam a helyemet egy közösségben. Igaz, ez egyenlőre kissé egyoldalú, hiszen ezek az emberek nem tudnak rólam, csak én olvasom őket, bár nem titokban, az adatlapjukon láthatják a nevem és a blogom is az olvasóik között. Ahogy nézem, a társaság valamilyen szinten belterjes, olvassák ők is egymást, hiába hogy a világ különböző pontjain élnek, és talán élőben sosem találkoztak, mégis összeköti őket valami. Talán az, hogy jó emberek. Legtöbbjük érdekes módon vallásos (erről majd lesz egy külön posztom is), állatokat és növényeket, vagyis minden élőlényt szerető, csodáló, és tiszteletben tartó emberek, akik nem mellesleg rengeteg kreatív energiával bírnak. 

Elsőként álljon itt Terike blogja, aki egy nagymágocsi nyugdíjas hölgy. Legutóbbi kalandja szerint épp befogadott egy kóbor kiscicát, de mellette számtalan egyéb állatot tartanak. Terike számos hobbijának egyike, hogy elképesztő kalácsokat és süteményeket süt, érdemes megnézni őket.

A következő egy külföldi hölgy, Ginny, aki keresztény értékek szerint él (nem találtam még meg, hogy pontosan hol). Öt gyermekéből négy saját, egy kisfiút pedig Libériából fogadott örökbe. Blogjában gyönyörű fotókkal ábrázolja napjaikat, kedvencem az a bejegyzés, melyben a gyerekek saját kezűleg készítik az adventi koszorút, még a gyertyákat is. Megható és csodálatos képek. Számomra lenyűgöző, hogy ilyen emberek vannak még, és minden bizonnyal remek embereket nevelnek fel az utókor számára. Ginny ráadásul ügyes fotós:

Régebbi kedvencem a következő blog, szintén egy keresztény anyuka naplója. Márta számomra tökéletesen testesíti meg a női szerepeket egyensúlyban tartó nőt, persze lehet, hogy ehhez az is hozzásegíti (sajnos), hogy nem Magyarországon él. Figyelmes anya, kedves, érzékeny és okos nő, nagyon kifinomult ízléssel. Nem tudom az életben milyen lehet, de régóta olvasom őt, és ez a benyomásom róla. Három lányát neveli egy gyönyörű helyen, és ő is sok hangulatos képet készít. December 1-től adventi bejegyzéseket ír, minden nap egy-egy szép gondolattal. 

Ildikó blogját ma találtam, és rögtön tudtam, hogy itt a helye a válogatásban. Ő csuhébabákat készít, de nem akármilyeneket... olyan légiesek, olyan földöntúliak... nem tudok betelni velük. Biztos, hogy rendszeres olvasója leszek, mert lenyűgöz a tehetsége, a finomsága, a világa.

Utolsóként egy bakonyi kis falucska mindennapjait bemutató blogot ajánlok nektek, az "Egy csepp falusi élet" cím már magáért beszél, és rengeteg gyönyörűség van itt, kézi készítésű holmik havas táj, pulik, jó ételek, és sok sok más szépsége az egyszerű életnek. 

Ha újra összegyűlik egy csokorra való, akkor megint megmutatom nektek. Kissé felemelkedett állapotban vagyok most, és boldog, hogy látom, igenis lehet olyan életet élni, amiben mindenki boldog lehet, és kiteljesedhet. Ezt nem lehet megvásárolni, ezt nem lehet irigyelni, ezt követni lehet, mert ezek példák arra, hogy mindenki találja meg a saját útját, és élje meg, hiszen erről szól az élet. Ha nem ezt tesszük, nem is élünk igazán. 

Karácsonyi hangulatban 1.

Első alkalommal kedvenc lakberendezős és kreatív blogjaim képeiből válogattam nektek egy csokorra valót, legközelebb saját képekkel jövök. Ez az első ajándékom nektek (zenével):

Készülődés

Szeretem az ünnepi készülődés hangulatát. Mindigis arra vágytam, hogy kertesházban ünnepeljem a karácsonyt, hogy majd égőket aggatok a kinti fára (ehelyett azt hiszem a madáreledel, és alma is megteszi), hogy majd sok kézzel készülő ajándék lesz a fa alatt, és finom sütemények illata lengi be a házat.

Nos, kertesház idénre kipipálva, a kézzel készülők is alakulnak szépen, így mostmár csak ki kell várni az ünnepet, és hívni majd jó sok embert, hogy velünk ünnepeljenek. Talán idén először időben készen is leszek mindennel. Titkos vágyam a mézeskalács ház elkészítése, remélem ez is belefér még.

Tehát akkor kérünk szépen karácsonyra hóesést, szép fát, kedves ajándékokat, és finom ételeket, de mindenekelőtt azt, hogy minden szerettünkkel együtt, békésen ünnepeljünk.

Marci még mindig hiányzik.

és mára mégegy...

számomra mindenekfelett álló példa tehetségben, emberi méltóságban.... csak igazi, kivételes kvalitás tud így búcsúzni:

missing

tudom, hogy nem feltétlenül idevaló, amiről most írni fogok. illetve az is lehet, hogy mégis. végsősoron is a szeretetről fogok szólni, aminek most a keserves oldalát tapasztalom meg, hogy milyen is elveszíteni valakit, akit az ember nagyon szeret.

a múlt hét szerda estéje egy átlagos nap volt, szokás szerint este hazaérkezés után kiengedtem a cicákat esti sétájukra. órák múlva azon kaptam magam, hogy marci még mindig nem jött vissza. és másnap sem. és azóta sem.

kimondhatatlan űr tátong bennem azóta. marci az első állat, aki ennyire közel áll hozzám, aki több mint négy éve része az életemnek, a mindennapjaimnak. vele kelek, vele fekszem. lakások és lakótársak változtak, de marci maradt. kb 5 hetes lehetett, mikor egy kollégám megtalálta egy mázsa téri kukában, és elhozta nekem. olyan csöpp volt, hogy mikor vakaródzott, még hetekig felborult, mert elhúzta a feje. túlélt egy zuhanást a negyedik emeletről, és még kiskorában megígértem neki, hogy mire megöregszik, egy kertesházban fogunk lakni.

nagyon félek. félek, hogy baja esett, hogy nem talál haza, hogy bántották… félek, hogy sose látom többet. szegény kicsi panku sem érti a dolgot, ül az ablakban naphosszat, és néha fájdalmasan felnyávog.

a sors furcsa fintora, hogy ezzel szinte egyidőben odaszokott hozzánk egy másik cica. ugyanolyan, mint a fiúk, kis házicirmos, de kislány. talán kitehették, vagy itthagyhatták, mert kézhez szokott, barátságos és ápolt, de mindig nagyon éhes. eddig még nem engedtem be a házba, de etetjük, és simogatjuk, beszélünk hozzá. ha marcit szólongatom a kertben, ő szalad hozzám a bokrok alól. nem tudom, mihez kezdjek a helyzettel. ha hidegebbre fordul az idő, biztosan nemfogom hagyni, hogy fagyoskodjon.

talán tényleg igaz, hogy isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz. de mit lehet kezdeni egy ilyen cserével? hogy legyek boldog, mikor fojton arra gondolok, hogy az én kicsi cicám valahol ázik, fázik, megsérült, vagy még valami ennél is rosszabb történt vele? kétségbeejtő. leginkább maga a kétség az, hiszen ha legalább tudnám, hogy mi történt vele. ha tudnám, hogy búcsúznom kell, vagy tovább keresnem… de nem tudok semmit. ilyenkor tényleg csak a remény marad?  

Láttál már lila fát?

Ez valami gyönyörűséges!

Többi itt.

Márti néni Horgoldája

Aki nem tudja, mit adjon karácsonyra.....

tökök és a csajok

Végre van egy szösszenetnyi időm arra, hogy szóljak pár ékes szót a hétvégéről. Az egész 3 napos szünet, egy az egyben édenkerti volt, így igazán itt van a helye a blogon.

Házacskánkban megrendeztem az első szociális eseményt, és legközelebbi (elérhető, és/vagy egyedül is mobilis) barátnőimet hívtam meg egy jó kis halloweeni tökfaragásra. A sors egy apró tréfája, hogy kettő-kettőnek azonos a neve, így négy lányt csak két néven kell szólítani. Bár sok problémát ez nem okozott, mindenkinek megvan az a becézett változata, amin szólítom (tulajdonképpen általában mindenki muci, szívem, és hasonló neveken fut). Két Timim és két Zsuzsim így hát leballagott hozzám, én terülj-terüljjel vártam őket, ők pedig sok mosolyt, és sok ajándékot hoztak viszonzásul. Van így nekem most már pampafüvem, és kis ezüstfenyőm, maciszőrös kesztyűm, de még angyalkás bögrém is.

Az egész este során mindenki nagyon jól érezte magát, ezt tanúsítja a később kapott több üzenet, a korábban távozóktól, és a vidám képek, amiket a kifaragott művekkel a kezünkben készítettünk. Sőt, hogy mást ne mondjak, mindenki megette életem első sütőtökkrémlevesét, és azt állították, finom volt. A rakott-krumpli elfogyasztása alatt csend volt, csak Márti nénit emlegettük néha, mert a házi savanyúsága éteri volt, és remekül passzolt az ételhez.

Egy Timi és egy Zsuzsi távozása után a másik kettővel világmegváltó beszélgetést folytattuk, így tűnhetett el a három üveg bor is, és mindennemű egyéb rágcsálnivaló az asztalról. Másnap ők még egy kis kirándulást, és egy kis masszázst is kaptak, s ezennel a GárdonySpa felavatódott. A masszázságy tökéletesen működik.

Távol álljon tőlem a szentimentális ömlengés, de azt hiszem végtelenül szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak. Külön öröm, hogy egymást is megkedvelték. Hiába, hogy egyik szőke, másik barna, vagy épp vörös, és hiába az iskola, a családi "örökségek", vagy bármi más különbség, ők mind remek, és jó emberek. Még akkor is, ha maguk sem hiszik. Van, akit 6 éves korom óta ismerek, van, akit csak 3-4 éve. Van, akivel napi szintű a kapcsolatom, van, akit csak pár havonta látok. De tudom, ők azok, akikre számíthatok bármikor, és ezt már többször bizonyították.

Köszönöm nektek Lányok!

nos,

ha ez így megy tovább, tényleg felcsapok fotósnak.... :)

vasárnap.....

.....végre élőben

minálunk az ősz

Benyomások

A vonaton ülök. Már a második reggel, hogy bringával megyek az állomásra, és közben mantrázom magamban, hogy mégegybiciklilámpakell, vagy bringásaláöltözetkell, és gumucsizmaiskell, és közben gyönyörködöm a friss és illatos gárdonyi reggelben, és közben elfog a rettegés. Annyira akartam ezt a házat, ezt az életet, hogy szinte elfelejtettem végiggondolni, hogy miféle áldozatokat is követel ez meg tőlünk.  Nagyon remélem, hogy bírni fogjuk, és hozzá tudunk szokni a kicsit melósabb, macerásabb élethez (ma reggel kétszer fordultam vissza a kapuból, egyszer a cateye lámpáért, egyszer a bringazárkulcsért). Úgy érzem, az itteni élet kárpótol mindenért. 5 perc este a kertben, és a lelkem újjászületik. 

Tegnap Vitéz elment betegen lerendezni az előző lakást, és én otthon voltam egyedül. Először. Kint sötét, és csend. Nem vagyok az a parázós fajta, de mivel még se tv, se internet nincs, rám tört a magány, és arra gondoltam, na most kéne valakihez szólnom, de azonnal. Pár perc sem telt el, és kintről dudáltak. Kinéztem az ablakon, és apukám sziluettjét láttam meg a kocsija mellett. Szerintem még életemben nem örültem így neki, és újfent konstatáltam, hogy kérj, s megadatik. Levest hozott (isteni volt), anyu küldte. Mivel itt csak zuhanyzó van, küldött még figyelmesen egy felakasztható tusfürdőt is. Újabban a szüleim csupa kellemes meglepetést okoznak. Apuval nézegettük a csillagokat, és most már tudom, hogy jelenleg az Androméda köd van velem szemben, ha kint állok a teraszon.

Új élet ez, amit meg kell szokni. Időben kitenni a szemetet, megszokni a neszeket, bírni a koránkelést, elszakadni a várostól, ami 28 évig otthonom volt. Persze bejárunk, hisz ott dolgozunk, de most már menetrendekhez, időjáráshoz, és egymáshoz is alkalmazkodnunk kell. Egy rész most meghal bennem, és születik egy másik. És csak reménykedem, hogy Vitéz is így van ezzel, hogy nem megyünk el egymás mellett, hanem még közelebb kerülünk. Az utóbbi hetek nehezek és fárasztóak voltak. Nem törődtem vele, nem törődtünk egymással eleget. Most elérkezett az idő, hogy a kis kuckónkat magunkévá tegyük, és kialakítsuk az új életünket. 

Vörösiszap

Ismét más tollával ékeskednék (a költözés logisztikai és beszerzési feladatinak megoldása közben nem érek rá a költőiségre), és erről az egészről most megint Vonnegut jut eszembe, pontosabban az alábbi idézet:



"Amikor valaki annyi idős lesz, mint én, már ha lesz annyi idős, mint én, és vannak gyerekei, azon fogja kapni magát, hogy azt kérdi gyerekeitől (akik egyébként már szintén középkorúak), hogy "Mi értelme az egész életnek?" Hét gyermekem van, akik közül három árvaságra jutott unokaöccs. Én a gyermekorvos fiamnak tettem fel az életről szóló nagy kérdésemet. Dr. Vonnegut a következőt válaszolta reszketeg, öreg apjának:
- Apám, azért vagyunk itt, hogy átsegítsük egymást ezen a dolgon, akármi is legyen."


Hogy mi a véleményem a MAL-ról, arról inkább nem is szólnék, nem túl édenkerties ugyanis.... 
Állatotthonnak, segélyszervezetnek ment a pénz, én ennyit tudok tenni...

Otthonok 2. rész

5. ÓBUDA, SZŐLŐ UTCA
Viktor biztatására feladtam egy hirdetést valami egyetem honlapján, ahol sokan kerestek, kínáltak albérletet. Mindössze egyetlen válasz érkezett, melyben egy 20 nm-es különálló szobát hirdettek. Ez csábító volt, megnéztem hát a lakást. Amikor Goyót megláttam, egyből tudtam, miért ez a beceneve, és már első ránézésre is nagyon szimpatikus volt. Felmentem a fiúkhoz, és kiderült, hogy a szoba csak 8 nm, de amúgy a kicsi lakás kellemes volt, vízipipa, Bob Marley a falon, fiús látszatrend (de meghatott az igyekezetük)... észre sem vettem, és az ismerkedős beszélgetésből az lett, hogy megnéztem velük a híradót, és már vagy másfél órája trécseltünk. A következő héten beköltöztem. A harmadik fiú hamar lekopott, és nem is azért, mert nem illett a képbe, hanem mert valami zűr volt a papírjaival, és nem engedték vissza Erdélyből. Így hát megkezdődött a több éves, kalandokban bővelkedő együttlakásom Goyóval.
Egy ideig ketten laktunk, aztán több különféle fura embernek nyújtottunk menedéket hosszabb-rövidebb időkre, és megérkezett Luca is, az ördögien rossz és okos fekete macska. Életemben először laktam úgy valahol, hogy a magam ura voltam, és Lakótárs partner volt mindenben, nagyon szerettem vele lakni. Egy deus ex machinának köszönhetően lett egy remek munkám, így rövid hamburgersütős karrierem után egy olyan helyre kerültem, ahol ruhát, telefont fizettek, és életemben először jól éltem, jutott mindenre.
A lakás, bár remek környéken volt, egy idő után kényelmetlennek bizonyult, a konyhában nem volt ablak, a szobám kicsit volt, és vagy a fürdőn, vagy a nagyszobán keresztül lehetett megközelíteni, és mivel állandó átjáróház volt nálunk, egyszerűen nem fértünk el. A szerződés lejártakor így egy évre rá, azaz 2006 tavaszán immáron Lakótársnével kiegészülve elköltöztünk.

szobám a Szőlő utcában

Lakótárs, és a nagyszoba

költözés

6. NYÓCKER, RÁKÓCZI ÚT
Teljes egyetértésben választottuk ki a forgalmas környéken lévő, de tágas, és viszonylag csendes lakást, ahol mindenki különálló és nagy szobát kapott. A lakás elosztása egyszerűen tökéletes volt, és se azelőtt, se azóta nem volt ekkora szobám, a területe majd 20 nm volt, a belmagasság pedig közel 4 méter. Imádtam. Emlékszem, hogy a költözés előtti napokban már alig tudtam aludni, gondolatban azt tervezgettem, hogy mi hová fog kerülni, és mit kell még vennem. Sajnos akkor még nem gondoltuk, hogy a körfolyosós lakás az előnytelen fekvés miatt ennyire sötét lesz, szinte alig lehetett bármiféle növényt tartani, minden kimurdált egy idő után.
Mivel konkrétan a Blahán laktunk, ráadásul egy több mint 70 nm-es lakásban, itt volt aztán csak igazán átjáróház! A három fix lakó mellett a vissza-visszatérő Laca is szinte állandó bentlakó volt, de unokatesóktól haverokig mindenki megfordult itt. Luca mellé megérkezett Marci, az én cicám is.
Másfél évig laktunk ebben a lakásban, az utolsó lökést a költözéshez a kirablásunk adta meg. Tüzelő Lucácska ugyanis nyitva hagyta az ablakot mikor távozott egy légyottra a ház kandúrjával, így a tolvajoknak csak be kellett lépni a lakásba, és vittek is mindent, laptopokat, fényképezőket, telefonokat. Biztonságosabb és nyugisabb környezetre vágytunk. Lakótársné és Laca még 2007 tavaszán végleg elköltözött, és így hárman, Lakótárs, Té, és jómagam kerestük következő lakhelyünket.

a fürdő, gyanús mintázatú tapétával

konyha

szobám a Rákóczi úton

Marci és Luca akcióban

7. ZUGLÓ, DOROZSMAI UTCA
Nem hezitáltunk sokáig, mikor megtaláltuk ennek a lakóparki lakásnak a hirdetését, már a fényképek is meggyőzőek voltak, és ez élőben sem változott. Kisebb, de újabb, csendesebb és főképp biztonságosabb lakás volt. Portaszolgálat, kamerák, használható tárolóhely, amerikai konyha, két nagy erkély, napfééény, de sajnos laminált parketta, és összességében sokkal kevesebb hely. Szinte minden új volt, és ez azért felüdülés volt a több sebből vérző nyóckeres bérházhoz képest, ám itt is akadtak kellemetlenségek. Például a szellőzés teljes hiánya, minek következtében ha fűtöttünk, szó szerint folyt a víz az ablakokon, és helyes kis tócsákat képzett a laminált parkettán, egy idő után pedig a fal is penészedni kezdett. Szerencsére a házigazdák hozzáállásával nem volt gond, igyekeztek orvosolni a problémát.
Életem talán legmeghittebb karácsonyát töltöttem el itt, addigra új félig-lakótársnénk is lett, és így négyen a két cicussal, és az időnként változó számú csincsillákkal jól megvoltunk. Ám szépen lassan megszületett bennem az igény arra, hogy Tével kettesben éljünk, így mikor a tulaj szólt, hogy el kell költöznünk, akkor eldöntöttük, hogy Lakótárssal külön utakon folytatjuk. 2007 augusztusától 2008 májusáig laktunk itt.

erkély

ideköltözéskor

"szekrénysorunk"

A Feldmár Intézet honlapjáról

Alapvetően egy dolog számit a hétköznapi igazságok világában, és ez az, hogy minek látszunk. Könyveket olvasunk a siker kelléktáráról, a boldog szexualitás technikáiról, arról, hogy hogyan kell viselkednünk ahhoz, hogy sok barátot szerezzünk. Fel sem merül, hogy miközben az élet mesterei kívánunk lenni, az alapvető kérdésfeltevés marad téves. Mindez csak a „Másikról” szól, arról, hogy ŐK  hogyan és minek látnak engem, hogy a társadalomnak megfelelek-e. Az, hogy mindez esetleg csak látszat és szerep, hogy folyamatosan álarcot viselünk, melyet a helyzetnek megfelelően válogatunk pl. a tökéletes háziasszony, a potens és döntésképes erőteljes vezető,  a romantikus szerető, a végtelenül szerető anya és a többi, nos, az már lényegtelen. A valódi kérdés persze nyilván az, hogy miképpen lehet egyáltalán valakit szeretni, aki nem létezik, csak álarca és díszletei vannak. És hogyan tud valaki szeretni, aki nem létezik, mert már maga sem tudja, hogy melyik álarcát mikor tegye fel, illetve mi marad önmagából, ha leveszi őket. Ha így próbáljuk élni az életet, akkor nem megengedhető a gyengeség és a gyengédség, nem értelmezhető a kudarc vagy a boldogtalanság, mindennek tökéletesnek kell lennie. Ha pedig az élet nem így alakul, akkor nem értjük, hol csúszhatott a gépezetbe hiba? Miért vagyunk depressziósak, miért üresedett ki a kapcsolatunk, miért hagynak el  a barátaink és egyáltalán, hogyan lehetséges bármilyen kudarc az életünkben? 

Otthonok 1. rész

Majdnem napra pontosan 9 évvel ezelőtt költöztem el otthonról. E jeles alkalom, és a hamarosan bekövetkező újabb költözés ad apropót arra, hogy összefoglaljam most itt, hogy hol, mikor kivel és hogyan laktam együtt. Számomra is izgalmas lesz. Csapjunk bele.

1. I. KERÜLET, LOGODI UTCA
Történt tehát 2001 októberében, amikor friss ropogós érettségivel a kezemben, halvány lila fingom nem volt arról, hogy akkor most mihez is fogok kezdeni. A gimnáziumi szerelemnek - ahogy az lenni szokott - a suli vége után nemsokkal befellegzett, de a sors úgy hozta, hogy szerelemre lobbantam Szeleczky F. iránt, akivel kb 4 hét együtt járás után össze is költöztem. 4-en bútoroztunk össze, egy F-el közös ismerősünk Kristóf és a barátnője is velünk tartott. Igazi "felnőttem, megtehetem, hogy magam irányítom az életem" életérzés volt, és emlékszem, hogy az elején nagyon boldog és felszabadult voltam.
A környék talán a legjobb volt, ahol valaha is laktam, hiszen a Vár aljában volt szinte, igaz egy nem túl jó állapotú házban. Egy barátnőm nagyszüleitől béreltük a lakást, ahol egy darab fűtésre alkalmas eszköz volt, mégpedig az olajkályha, a nappali, azaz a mi szobánkban. Mikor tél lett, a konyhában éjjel megfagyott a víz a pohárban. Kristófék még karácsony előtt elhúztak, mi áprilisig bírtuk. Részletekbe nem bocsátkoznék most az okokat illetően, régen volt már, hintsünk rá egy szép fehér leplet.

A képen a még kicsike öcsém és én, valamint az olajkályhává alakított gyönyörű cserépkályha

2. ÓBUDA, SZÉPVÖLGYI ÚT
2002 áprilisától számoljuk tehát a szépvölgyi úti lakást, melynek különlegessége, hogy a Besh o Dromos Barcza Gergőé volt, a mai napig emlékszem a Barzca-Pettik feliratra a kapucsengőn, és az ajtón. Itt a már sokszor említett Mamaboszival laktunk együtt, F és én, valamint az ő "családja". Sajnos nem volt túl vidám ez az időszak, F-el már megromlóban volt a kapcsolatunk, és egy idő után munkám se volt (F-ről nem is beszélve), és a két dudás egy csárdában esete is fennállt Mamaboszival, akivel ugyan mindent megpróbáltunk, dehát két tyúkanyó egy lakásban az mégiscsak sok... persze akkor még túl heves és "okoska" voltam ahhoz, hogy tanuljak tőle, pedig lehetett volna, és meg is történt, de csak évekkel később esett le.
A lakás klasszikus, parkettás, erkélyes dunapartra néző (na nem a mi szobánk) óbudai lakás volt. Arra emlékszem még, hogy mikor a pszichológia felvételire készültem és épp hajat szárítottam, akkor kapcsolták ki az áramot számlatartozás miatt, meg arra, hogy választások voltak, és Atissal néztük a kanapén, és F-et vártam, aki sose volt otthon, és soha nem tudtam merre jár. Meg sok sötét, csúnyaságra is, amiket inkább nem írok le. Annyit talán még lehet, hogy ártatlanságom elvesztésének színhelye is egyben.
Ha jól emlékszem július-augusztus környékén költöztem haza, mert nem találtam munkát, és nem volt más megoldás. És itt életem egyik legpocsékabb időszaka következett.


3. ÚJPEST, KOSZORÚ UTCA
Ugorjunk az időben egyet 2003 nyarára. F-el már év elején szakítottam, és ennek oka a sokak számára ismerős Laca volt. Kétségtelenül levett a lábamról, megvakított, megsüketített, és mikor augusztus végén megkért, hogy költözzem hozzá, a következő héten már kerülgethette a plüssállataimat. Persze már hónapokkal előtte is ott laktam gyakorlatilag, csak a cuccaim nélkül. Életemben nem utaztam annyi cuccal, mint azokban az időkben. Ez a ház is büszkélkedhet néhány "leggel", például életem első kertesháza volt, és rossz állapota, valamint a halál faszán világ végén levése ellenére is nagyon szerettem ott lakni. Egy óriási kertes, öreg és ócska ház volt mindenféle toldozgatással, és mindenhol szögekkel, de volt kályha fatüzeléssel... soha semmi nem adott olyan finom meleget, és soha semmi nem nyugtatott úgy meg, mint a tűzének ropogása.
Itt tanultam meg a legtöbbet magamról, és az emberekről. Itt tanultam meg főzni, szeretkezni, takarítani, kicsit kertészkedni, gondoskodni, vendégül látni, és itt tanultam meg azt, hogy az embernek semmilyen körülmények között nem szabad feladnia magát egy másik ember miatt. Az ajtócsapós, üvegkitörős, cuccot az ablakon kidobálós veszekedések nem hiányoznak, de azok a csodálatos esték a barátokkal, amikor finom ételek és finom zenék szóltak, azt nem adnám semmiért. Sok jó barátságom köttetett itt.

4. BÉCSI ÚT
Laca 2005 tavaszán dobálta ki a cuccaimat az ablakon, ugyanis ekkor döntöttem úgy, hogy elköltözöm, és ezt nem viselte túl jól. (Mentségére szóljon, hogy pont a költözés ideje alatt megbetegedtem, és ő becsületesen ápolt végig, sőt a ruháimat is kimosta, és összehajtogatta. A kidobálás ezt követően történt, mikor rájött, hogy tényleg elmegyek.) Innen csak rövid időre, két hétre egy pszichológus haverhoz költöztem a Bécsi útra, melynek környéke az elkövetkező évek központja lett számomra. Így viszont elmondhatom, hogy laktam önkormányzati lakásban, Viktor ugyanis egy fiatal házasoknak épített csilivili, ám aprócska lakásban élt, csak addigra feleség nélkül. Az alig 30 nm-es lakásban sokat ugyan nem találkoztunk abban a két hétben, mégis életmentő volt számomra.

a másik

Az élet újra és újra, sokadszor bizonyítja be nekem az energiamegmaradás törvényének igazságát. Szeretem én ezt egy kicsit tágabban értelmezni; nem csak az energia, minden más is így működik. Ha ehhez hozzávesszük az "ami jön fogadjátok, ami megy engedjétek" frázist, vagy a "halál egyben születés", esetleg a "csak a lerombolt romokon lehet újra építkezni" közhellyé silányodott szófordulatait, akkor ebből az élet legtöbb történését meg lehet magyarázni. Illetve pontosítok: megérteni lehet.

Az alábbi linken egy olyan ember blogja található, akit tulajdonképpen csak egy hazugságnak köszönhetően ismerhetek meg közelebbről, a blogon pedig egy videó, ami egy olyan emberről szól, akit pedig nagyon is jól ismerek, és őszintén szeretek.

Ez a videó elgondolkodtatott. Tanulságokat adott nekem. Most már tudom, hogy nem biztos, hogy akkor veszítesz el valakit, amikor azt hiszed, és tudom, hogy azért, mert valami nem sikerült, még lehet valakit őszintén szeretni, és azt is tudom, hogy nem feltétlenül sok együtt töltött idő és kaland kell ahhoz, hogy valakire kíváncsi legyek, és valakit megismerjek. Jó ötlet volt régen a lovagi torna, ahol különböző próbákat kellett kiállni a jelentkezőknek. Igen, a próbákon derül ki, milyen az ember lecsupaszítva. És engem mindig is az érdekelt. Több éves barátságok hasaltak el az első próba alkalmával, és kósza ismeretségek lettek barátságokká, pusztán egyetlen kritikus, megmérettető pillanat miatt.

Visszakanyarodva az elejére, az őszinteség és a hazugság, a szeretet és a gyűlölet azonos súlyúak. De ha a "cserében" a hazugság és a gyűlölködés megy, az őszinteség és a szeretet marad, akkor már elégedett vagyok.  Persze, hogy hogy kereskedek mindezekkel, az csakis rajtam múlik, hiszen ezek a dolgok belül történnek. A külső események csak ezek következményei.

http://masikkavehaz.blogspot.com/2010/09/ott-voltam-valahol-tibor-2010.html

A nemzet színésze

pech

Lassan összecsapnak fejem felett a hullámok, a költözés-szakdolgozat-sokmunka hármasa már olyan nyomást gyakorol rám, hogy hülyeségeket álmodok. Az ember lánya ilyenkor azt gondolja, majd a Vonnegut, majd a kedvenc íróm ad számomra egy kis enyhülést, majd ő kisimítja a göröngyöset is. Ja, csak arra nem gondoltam, hogy az önéletrajzi könyv, az nem fiktív történetről szóló regény. És így esett meg az, hogy az eddig oly nagyra tartott, mítikus ködbe vésző íróról kiderült, hogy ember, ráadásul sok téma lenne, amiről heves vitákat folytatnánk. Mérvan aaaaz, hogy egy végtelenül humánus, empatikus, kedves és humoros ember rémisztőnek tartotta a hitet? Fene tudja. Ha én is átéltem volna amerikai németként a drezdai bombázást, lehet, hogy nekem sem lenne hitem. De az is lehet, hogy éppen ezért lenne. Fene tudja.

"Nem számít, milyen korrupttá, kapzsivá és szívtelenné válhat a kormányunk, a gazdaságunk, a médiánk és a vallási és jótékonysági intézményrendszerünk, a zene akkor is csodálatos lesz." 

Kurt Vonnegut

Szeretnék

egy régi, klasszikus kartonbőröndöt. Tudjátok, ami a nagymamák padlásán, vagy régi filmekben látható, esetleg öreg bácsik kezében a metrón, akik zsineggel kötik össze, mert a csatja már nem működik.

Ha bárki tud olyan helyet, ahol fellelhetem, vagy tud konrétan ilyen tárgy létezéséről elérhető távolságban, az kérem szóljon. 

Jó úton

Izgalmakkal teli időszak vette kezdetét kicsiny életemben. Ha tudod, hogy mire vágysz, és mindent megteszel azért hogy teljesüljön, akkor beindul valami különös égi gépezet, hogy teljesítse a vágyadat. Ám az életnek és az isteneknek igen jó a humorézéke, tudom ezt jól, és már nem lepődöm meg. Mindig csempésznek egy kis plusz izgalmat az események folyásába, az út sosem egyenes és sima. Nem is baj az, úgy túl unalmas lenne.

A fent leírtak jellemezték bájosan sutára sikeredett születésnapi mulatságomat is. Talán az időpont miatt lehet, hogy sosem jön össze a klasszikus szülinapi parti, emlékszem, már kamaszkoromban is inkább a névnapomat ünnepeltük, mert februárban mindenki ráért. A természeti és egyéb viszontagságok (értsd 2 helyszínváltás útközben, szakadó esőben mezítláb rohanás, emberfeletti tömeg, porvihar)ellenére arról megbizonyosodtam, hogy bizony van pár ember, aki tényleg szeret. Szinte csak kézzel készített ajándékokat kaptam, a legmeghatóbb a két napig készülő torta, de a többi szépség is mind telitalálat és szívből jövő figyelmesség volt. 

Jelenlegi legnagyobb álmom, a kicsi napfényes frisslevegős kertesház(acska) pedig megvalósulni látszik. Most már biztos, hogy októberben Vitéz és én gárdonyi lakosok leszünk. Már várom a pillanatot, mikor a két kisördögöt először engedjük el a kertben, és jó "anyaként" fel vagyok készülve arra is, hogy valószínűleg kevesebbet látjuk majd őket, és lélekben arra is, hogy nem fogom tudni megóvni őket minden veszedelemtől. Azt remélem, az a lelkiismeretfurdalás, amit nap mint nap, évek óta érzek azért, mert egy lakásban tartom őket bezárva, elcsendesedik majd. Ültetünk majd fát, bokrot, virágot, és fohászkodunk, hogy tudjon mindenki örülni velünk annak, hogy jó ott nekünk. Úton vagyunk, jó úton, és nemsokára már arra is készek leszünk, hogy család legyen belőlünk.

még csak ennyit szeretnék mondani

"Nincsenek barátaim - a lelkem a barátom." Ez nem azt jelenti, hogy teljesen egyedül vagyok, baráttalan magányban, hanem azt, hogy a másokkal való barátságom teljes mértékig az önmagammal való barátságomtól függ.
Müller Péter

kínzó válasz

kínzó kérdés

Mi fontosabb vajon? A szeretet, vagy az igazság? Egyátalán létezhet szeretet hazugságban?
Lehet, hogy a kettő nem is egymástól különálló, hanem egymás részei?

Összefoglalva

Szólnék azért pár szót a szabadságról. Mármint nem az általános érvényűről, hanem az én kéthetesemről.
Előszöris, rövid volt.
Másodszoris, tartalmas.
Harmadszoris, a bokaficamot és a megfázást leszámítva történt egy csomó klassz dolog.

Azt hiszem, még feldolgozás alatt vannak az események, hiszen még örülni sem tudtam a sikeres masszőrvizsgámnak, máris kispált búcsúztattam, aztán amint lelazultam volna a reggae napon, máris biceghettem (és ne higyjétek hogy egyszer, óó nem, összesen háromszor bicsaklott ki ugyanaz a bokám). Klassz volt interjút fotózni, bár röviddel előtte azt sem tudtam, kiket kell (a Paradise Lost-ot ugyan valamennyire ismerem, de az Enter Shikari már nem rémlett), klassz volt a Muse, az egyetlen, amit igazán vártam, és megérte. A második hét a regenerálódásé volt. Diksha rögtön hétfőn, és máris kedd lett, amikor Mamabosziék jöttek látogatóba. Nekik mindig örülök, szívem ünneplőben. Velük (Mamaboszi, és immáron felnőtt lánya Kisboszi) sok az önzetlen adok-kapok, ők a családom, a választott, és nem számít a tengernyi távolság sem. Az otthoni szerdát olvastátok, és hipp-hopp szülinap lett, és Balaton, méghozzá Füred, Tihany, jó ebédek, bornapok, szalmakalap és napsütés, tüzijáték és jó alvás, édeskettes és medencés-svédasztalos. Két nap csak, de felért kéthét szanatóriummal. A hétvégén újabb britben élő, régijó barátok, vasánap Vitéz féle steak búcsúképp, és ennyi is.

Lesznek majd képek is.

vajon

mitől lesz jó egy születésnap?

pillanatok

Tegnap megmaszíroztam anyut és aput. Aput még soha senki nem maszírozta. És én tegnap hozzáértem szikár, sokat bíró, de kicsit megroppant testéhez, és remélem, adtam egy kis enyhülést, olyat, amit csak az érintés képes okozni.Anyunak barátnője voltam, arra volt szüksége, arcát, nyakát is megszeretgettem, és arra gondoltam, lányuk, anyjuk, testvérük, barátjuk vagyok egyszerre. Jó volt.

*

A családokról beszélgettünk, faggattam őket a múltról, ők faggattak a jövőről. Megtudtam, nagyapám szabó volt, egyszerű ember. Túl korán meghalt. Sosem láttuk egymást. Apám olyan életről beszélt, melyet csak filmekben, könyvekben láthattam, kemény élet volt, talán ez hagyott nyomot rajta is. Büszke voltam, mert úgy éreztem klassz ember lett, megtettte, amit tudott, őt pedig meghatotta érdeklődésem. Nem mutatta, de láttam a szemében. Ők leendő unokájuk felől éredeklődtek, én mosolyogtam, hát eljött ezaz idő is. 

Megint egy lépéssel közelebb kerültünk.

*

Hiányzik Vitéz. Jó ezt érezni. A holnapom az övé, a jelen én vagyok. 

*

Holnap 28 éves vagyok.

Dolgok

Ez volt.

És ez van.

Most így volna jó....

Lakni, megyünk lakni

Úgy néz ki, az égiek kedvelnek Vitézt és engem, hiszen megadatik az, amiről régóta álmodunk; ha albárletbe is, de kertesházba költözhetünk az ősszel. Az külön csoda, hogy mindez vízparton, a fővárostól távolabb történik majd. Egyenlőre még abban az állapotban vagyok, hogy nem merek neki örülni. Közben persze már álmomban is csomagolok, és időnként elkalandoznak gondolataim, hogy miképp is rendezném be, csinosítanám leendő kuckónkat. Kertünk aprócska lesz, de arra elég, hogy virágot, és néhány fűszernövényt, és palántát ültessek, és szabadjára engedjem két macskaördög-fiókánkat.
Ha már álmodozás, akkor például így rendezném be:

képek INNEN