missing

tudom, hogy nem feltétlenül idevaló, amiről most írni fogok. illetve az is lehet, hogy mégis. végsősoron is a szeretetről fogok szólni, aminek most a keserves oldalát tapasztalom meg, hogy milyen is elveszíteni valakit, akit az ember nagyon szeret.

a múlt hét szerda estéje egy átlagos nap volt, szokás szerint este hazaérkezés után kiengedtem a cicákat esti sétájukra. órák múlva azon kaptam magam, hogy marci még mindig nem jött vissza. és másnap sem. és azóta sem.

kimondhatatlan űr tátong bennem azóta. marci az első állat, aki ennyire közel áll hozzám, aki több mint négy éve része az életemnek, a mindennapjaimnak. vele kelek, vele fekszem. lakások és lakótársak változtak, de marci maradt. kb 5 hetes lehetett, mikor egy kollégám megtalálta egy mázsa téri kukában, és elhozta nekem. olyan csöpp volt, hogy mikor vakaródzott, még hetekig felborult, mert elhúzta a feje. túlélt egy zuhanást a negyedik emeletről, és még kiskorában megígértem neki, hogy mire megöregszik, egy kertesházban fogunk lakni.

nagyon félek. félek, hogy baja esett, hogy nem talál haza, hogy bántották… félek, hogy sose látom többet. szegény kicsi panku sem érti a dolgot, ül az ablakban naphosszat, és néha fájdalmasan felnyávog.

a sors furcsa fintora, hogy ezzel szinte egyidőben odaszokott hozzánk egy másik cica. ugyanolyan, mint a fiúk, kis házicirmos, de kislány. talán kitehették, vagy itthagyhatták, mert kézhez szokott, barátságos és ápolt, de mindig nagyon éhes. eddig még nem engedtem be a házba, de etetjük, és simogatjuk, beszélünk hozzá. ha marcit szólongatom a kertben, ő szalad hozzám a bokrok alól. nem tudom, mihez kezdjek a helyzettel. ha hidegebbre fordul az idő, biztosan nemfogom hagyni, hogy fagyoskodjon.

talán tényleg igaz, hogy isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz. de mit lehet kezdeni egy ilyen cserével? hogy legyek boldog, mikor fojton arra gondolok, hogy az én kicsi cicám valahol ázik, fázik, megsérült, vagy még valami ennél is rosszabb történt vele? kétségbeejtő. leginkább maga a kétség az, hiszen ha legalább tudnám, hogy mi történt vele. ha tudnám, hogy búcsúznom kell, vagy tovább keresnem… de nem tudok semmit. ilyenkor tényleg csak a remény marad?