A Feldmár Intézet honlapjáról

Alapvetően egy dolog számit a hétköznapi igazságok világában, és ez az, hogy minek látszunk. Könyveket olvasunk a siker kelléktáráról, a boldog szexualitás technikáiról, arról, hogy hogyan kell viselkednünk ahhoz, hogy sok barátot szerezzünk. Fel sem merül, hogy miközben az élet mesterei kívánunk lenni, az alapvető kérdésfeltevés marad téves. Mindez csak a „Másikról” szól, arról, hogy ŐK  hogyan és minek látnak engem, hogy a társadalomnak megfelelek-e. Az, hogy mindez esetleg csak látszat és szerep, hogy folyamatosan álarcot viselünk, melyet a helyzetnek megfelelően válogatunk pl. a tökéletes háziasszony, a potens és döntésképes erőteljes vezető,  a romantikus szerető, a végtelenül szerető anya és a többi, nos, az már lényegtelen. A valódi kérdés persze nyilván az, hogy miképpen lehet egyáltalán valakit szeretni, aki nem létezik, csak álarca és díszletei vannak. És hogyan tud valaki szeretni, aki nem létezik, mert már maga sem tudja, hogy melyik álarcát mikor tegye fel, illetve mi marad önmagából, ha leveszi őket. Ha így próbáljuk élni az életet, akkor nem megengedhető a gyengeség és a gyengédség, nem értelmezhető a kudarc vagy a boldogtalanság, mindennek tökéletesnek kell lennie. Ha pedig az élet nem így alakul, akkor nem értjük, hol csúszhatott a gépezetbe hiba? Miért vagyunk depressziósak, miért üresedett ki a kapcsolatunk, miért hagynak el  a barátaink és egyáltalán, hogyan lehetséges bármilyen kudarc az életünkben?