Egy esküvő, hány temetés?

Biztosan van magyarázat arra, hogy miért egyszerre derült ki Janikeresztapu, és az én nagymamám ugyanazon betegsége, hogy ők ott élnek egy helyen városban, és egy hét különbséggel járnak kemóra. Bár Janikeresztapu már túl van az elsőn, és nem akar többet. Mama ma kezdi. "Ha más kibírta, kibírom én is." - mondta nekem tegnap a telefonban. Elámulok néha az idős asszonyok szívósságán. Mamának ez áttét, már kipakolták odabentről, ami régebben rákos volt, és úgy volt, hogy minden ok. Janikeresztapu meg cigivel a kezében született, szóval nem volt annyira meglepő a tüdőrák diagnózisa, inkább csak elbaszottul rossz az időzítés. Bocsánat, ha bárkit sért a véleményem, de szerintem az ember tehet a betegségéről, éppen ezért újra és újra nekifutok annak, hogy miért vagyok én allergiás, és miért társul ehhez 2-3 éve asztmás köhögés. 

Egy szó mint száz, eléggé várom már, hogy véget érjen ez a jópár hónapja tartó veszteség-sorozat, kezdve a macskák eltűnésétől/meghalásától, Jani nagymamájának halálán át, ezekig a szörnyű hírekig. És próbálok közben erőt meríteni a kis Orionból, az épp most vajúdó gyerekkori ősbarátnőm húgából, aki Liliánnak fog még ma életet adni, a végül Borcsára keresztelt kinti-benti cicánkból, és a tavaszból, a sötét szekrényben fény és víz nélkül kivirágzó! gyöngyvirágból. 

Furcsa lesz így esküvőt tartani. Senki nem tudja, mi is van, hányan is leszünk, hogyan is kéne most viselkedni, illik-e örülni egyáltalán. De még senkinek nem jutott eszébe, hogy lemondjuk. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejünkben a kósza ötlet, de maximum az ünneplést mondtuk volna le, nem a házasságkötést. Így viszont most lesz "ünnep", vacsora, lehet hogy valaki nem tud ott lenni, lehet, hogy valakinek ez lesz az utolsó családi összejövetele. 

Igazságtalanságnak érzem a sorstól, hogy életünk egyik legszebb pillanatára ilyen árnyék vetül. Nem ezt érdemeltük. Szeretném tudni, megérteni, hogy miért történik ez velünk. Azok a spirituális teóriáim, melyek a mostanság megszaporodott tragédiákra vonatkoznak, persze erre is ráhúzhatóak, de azért ez nem ilyen egyszerű. Konkrétabb és mélyebb értelmet kell adnom a dolognak, hogy el tudjam fogadni, fel tudjam dolgozni. Ez lenne az a kis idő, amikor mi vagyunk a főszereplők, a mi boldogságunkat kellene ünnepelni, ehelyett szinte "meghúzódva ülök a sarokban" szégyenérzet tölt el, ha örülni merek, és magunkkal foglalkozni. Hát basszameg, most én lennék itt a királylány, Jani a királyfi, csakhogy halálszagú a mese. Mi a tanulság? Vége van annak a kornak, amikor csak magunkkal foglalkozhatunk. Vége az egó korának, soha nem volt ilyen fontos a család, az összetartozás, és ismét bebizonyosodik, hogy a külsőségek kevéssé fontosak. Természetesen a szertartásoknak pártolója vagyok, fontos dolog, megadja az esemény ünnepélyességét, méltóságát, komolyságát. Ez most egy különös ünnep lesz, örülni kell, hogy ott lesz, aki ott lesz, és az biztos, hogy bensőséges és családias lesz. Végtére is ilyenről álmodtunk... csak nem ilyen áron.

Sokat gondolok nagymamára. Hogy vajon van-e dolgom vele még, hogy mik azok a minták, amiket anyura, és ezzel rám hagyott, hogy miért nem alakult ki soha se köztük igazán bensőséges kapcsolat, hogy miért nem vagyunk érzelmeinket bátran kimutató, önbizalommal teli, nőiességünket felismerő, és megvalósító nők, hogy miért nem vagyunk összetartó család. És sokat gondolok az egyszer majd megszülető gyermekeimre, hogy fiúk, lányok lesznek-e, és hogy tudok-e majd jobb lenni, tanulni az ő hibáikból, és újakat nem elkövetni, és továbbvinni, ami jó volt, mert olyan is van, mégha érzésem szerint kevés is.

Mitől lesz édenkertbe való ez a bejegyzés? Leginkább a reménytől, és attól a felismeréstől, hogy mégiscsak mindannyian Isten/Jahve/Allah/Sors/Fő energiaforrás - vagy nevezzük akárhogy - kezében vagyunk.