Életemben először hallottam, hogy valakiért félrehúzzák a harangot, ráadásul olyasvalakiért, akit ismertem. Tudom, hogy ez nem az én gyászom, mégis mélységesen szomorú vagyok, hiszen NAGYMAMA nekem is hiányozni fog. Nem az én mamám volt, de kedvesem mamáját eltemetni keserű, látni a szomorúságát, látni a hiányt, az űrt, amit maga után hagyott, ez nagyon fájdalmas.
Nagymamónak boldog és hosszú élete volt, halála viszonylag rövid, és viszonylag könnyű volt. Bár, mit is tudunk mi erről. Mit is tudunk mi akármiről is őhozzá képest. Sajnos már nem ismerhettem őt ereje teljében, már csak az árnyékot, a véget láthattam, és abban is annyi erő, annyi szeretet volt. Panasz soha, csak szeretet és humor, és csibészség, kézremegés, ülve szundikálás, később néhány távoli valótlan kép.... talán már a másvilág hívogatta. Tudta hogy menni fog, de nem szólt még erről sem, csak jól megnézte egyesével azokat, akiket utoljára látott, azokat, akik a legközelebb voltak hozzá. Én elkéstem. Pedig hiányolt, kérdezett utánam is, de már nem értem oda. Mint ahogyan már ő sem ér oda sosem a mi esküvőnkre, és nem fogja karjában majd dédunokáját, majd csak mesélni tudunk nekik, hogy volt egy dédmamó, Matildnak hívták....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése