és mára mégegy...

számomra mindenekfelett álló példa tehetségben, emberi méltóságban.... csak igazi, kivételes kvalitás tud így búcsúzni:

missing

tudom, hogy nem feltétlenül idevaló, amiről most írni fogok. illetve az is lehet, hogy mégis. végsősoron is a szeretetről fogok szólni, aminek most a keserves oldalát tapasztalom meg, hogy milyen is elveszíteni valakit, akit az ember nagyon szeret.

a múlt hét szerda estéje egy átlagos nap volt, szokás szerint este hazaérkezés után kiengedtem a cicákat esti sétájukra. órák múlva azon kaptam magam, hogy marci még mindig nem jött vissza. és másnap sem. és azóta sem.

kimondhatatlan űr tátong bennem azóta. marci az első állat, aki ennyire közel áll hozzám, aki több mint négy éve része az életemnek, a mindennapjaimnak. vele kelek, vele fekszem. lakások és lakótársak változtak, de marci maradt. kb 5 hetes lehetett, mikor egy kollégám megtalálta egy mázsa téri kukában, és elhozta nekem. olyan csöpp volt, hogy mikor vakaródzott, még hetekig felborult, mert elhúzta a feje. túlélt egy zuhanást a negyedik emeletről, és még kiskorában megígértem neki, hogy mire megöregszik, egy kertesházban fogunk lakni.

nagyon félek. félek, hogy baja esett, hogy nem talál haza, hogy bántották… félek, hogy sose látom többet. szegény kicsi panku sem érti a dolgot, ül az ablakban naphosszat, és néha fájdalmasan felnyávog.

a sors furcsa fintora, hogy ezzel szinte egyidőben odaszokott hozzánk egy másik cica. ugyanolyan, mint a fiúk, kis házicirmos, de kislány. talán kitehették, vagy itthagyhatták, mert kézhez szokott, barátságos és ápolt, de mindig nagyon éhes. eddig még nem engedtem be a házba, de etetjük, és simogatjuk, beszélünk hozzá. ha marcit szólongatom a kertben, ő szalad hozzám a bokrok alól. nem tudom, mihez kezdjek a helyzettel. ha hidegebbre fordul az idő, biztosan nemfogom hagyni, hogy fagyoskodjon.

talán tényleg igaz, hogy isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz. de mit lehet kezdeni egy ilyen cserével? hogy legyek boldog, mikor fojton arra gondolok, hogy az én kicsi cicám valahol ázik, fázik, megsérült, vagy még valami ennél is rosszabb történt vele? kétségbeejtő. leginkább maga a kétség az, hiszen ha legalább tudnám, hogy mi történt vele. ha tudnám, hogy búcsúznom kell, vagy tovább keresnem… de nem tudok semmit. ilyenkor tényleg csak a remény marad?  

Láttál már lila fát?

Ez valami gyönyörűséges!

Többi itt.

Márti néni Horgoldája

Aki nem tudja, mit adjon karácsonyra.....

tökök és a csajok

Végre van egy szösszenetnyi időm arra, hogy szóljak pár ékes szót a hétvégéről. Az egész 3 napos szünet, egy az egyben édenkerti volt, így igazán itt van a helye a blogon.

Házacskánkban megrendeztem az első szociális eseményt, és legközelebbi (elérhető, és/vagy egyedül is mobilis) barátnőimet hívtam meg egy jó kis halloweeni tökfaragásra. A sors egy apró tréfája, hogy kettő-kettőnek azonos a neve, így négy lányt csak két néven kell szólítani. Bár sok problémát ez nem okozott, mindenkinek megvan az a becézett változata, amin szólítom (tulajdonképpen általában mindenki muci, szívem, és hasonló neveken fut). Két Timim és két Zsuzsim így hát leballagott hozzám, én terülj-terüljjel vártam őket, ők pedig sok mosolyt, és sok ajándékot hoztak viszonzásul. Van így nekem most már pampafüvem, és kis ezüstfenyőm, maciszőrös kesztyűm, de még angyalkás bögrém is.

Az egész este során mindenki nagyon jól érezte magát, ezt tanúsítja a később kapott több üzenet, a korábban távozóktól, és a vidám képek, amiket a kifaragott művekkel a kezünkben készítettünk. Sőt, hogy mást ne mondjak, mindenki megette életem első sütőtökkrémlevesét, és azt állították, finom volt. A rakott-krumpli elfogyasztása alatt csend volt, csak Márti nénit emlegettük néha, mert a házi savanyúsága éteri volt, és remekül passzolt az ételhez.

Egy Timi és egy Zsuzsi távozása után a másik kettővel világmegváltó beszélgetést folytattuk, így tűnhetett el a három üveg bor is, és mindennemű egyéb rágcsálnivaló az asztalról. Másnap ők még egy kis kirándulást, és egy kis masszázst is kaptak, s ezennel a GárdonySpa felavatódott. A masszázságy tökéletesen működik.

Távol álljon tőlem a szentimentális ömlengés, de azt hiszem végtelenül szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak. Külön öröm, hogy egymást is megkedvelték. Hiába, hogy egyik szőke, másik barna, vagy épp vörös, és hiába az iskola, a családi "örökségek", vagy bármi más különbség, ők mind remek, és jó emberek. Még akkor is, ha maguk sem hiszik. Van, akit 6 éves korom óta ismerek, van, akit csak 3-4 éve. Van, akivel napi szintű a kapcsolatom, van, akit csak pár havonta látok. De tudom, ők azok, akikre számíthatok bármikor, és ezt már többször bizonyították.

Köszönöm nektek Lányok!

nos,

ha ez így megy tovább, tényleg felcsapok fotósnak.... :)

vasárnap.....

.....végre élőben

minálunk az ősz

Benyomások

A vonaton ülök. Már a második reggel, hogy bringával megyek az állomásra, és közben mantrázom magamban, hogy mégegybiciklilámpakell, vagy bringásaláöltözetkell, és gumucsizmaiskell, és közben gyönyörködöm a friss és illatos gárdonyi reggelben, és közben elfog a rettegés. Annyira akartam ezt a házat, ezt az életet, hogy szinte elfelejtettem végiggondolni, hogy miféle áldozatokat is követel ez meg tőlünk.  Nagyon remélem, hogy bírni fogjuk, és hozzá tudunk szokni a kicsit melósabb, macerásabb élethez (ma reggel kétszer fordultam vissza a kapuból, egyszer a cateye lámpáért, egyszer a bringazárkulcsért). Úgy érzem, az itteni élet kárpótol mindenért. 5 perc este a kertben, és a lelkem újjászületik. 

Tegnap Vitéz elment betegen lerendezni az előző lakást, és én otthon voltam egyedül. Először. Kint sötét, és csend. Nem vagyok az a parázós fajta, de mivel még se tv, se internet nincs, rám tört a magány, és arra gondoltam, na most kéne valakihez szólnom, de azonnal. Pár perc sem telt el, és kintről dudáltak. Kinéztem az ablakon, és apukám sziluettjét láttam meg a kocsija mellett. Szerintem még életemben nem örültem így neki, és újfent konstatáltam, hogy kérj, s megadatik. Levest hozott (isteni volt), anyu küldte. Mivel itt csak zuhanyzó van, küldött még figyelmesen egy felakasztható tusfürdőt is. Újabban a szüleim csupa kellemes meglepetést okoznak. Apuval nézegettük a csillagokat, és most már tudom, hogy jelenleg az Androméda köd van velem szemben, ha kint állok a teraszon.

Új élet ez, amit meg kell szokni. Időben kitenni a szemetet, megszokni a neszeket, bírni a koránkelést, elszakadni a várostól, ami 28 évig otthonom volt. Persze bejárunk, hisz ott dolgozunk, de most már menetrendekhez, időjáráshoz, és egymáshoz is alkalmazkodnunk kell. Egy rész most meghal bennem, és születik egy másik. És csak reménykedem, hogy Vitéz is így van ezzel, hogy nem megyünk el egymás mellett, hanem még közelebb kerülünk. Az utóbbi hetek nehezek és fárasztóak voltak. Nem törődtem vele, nem törődtünk egymással eleget. Most elérkezett az idő, hogy a kis kuckónkat magunkévá tegyük, és kialakítsuk az új életünket. 

Vörösiszap

Ismét más tollával ékeskednék (a költözés logisztikai és beszerzési feladatinak megoldása közben nem érek rá a költőiségre), és erről az egészről most megint Vonnegut jut eszembe, pontosabban az alábbi idézet:



"Amikor valaki annyi idős lesz, mint én, már ha lesz annyi idős, mint én, és vannak gyerekei, azon fogja kapni magát, hogy azt kérdi gyerekeitől (akik egyébként már szintén középkorúak), hogy "Mi értelme az egész életnek?" Hét gyermekem van, akik közül három árvaságra jutott unokaöccs. Én a gyermekorvos fiamnak tettem fel az életről szóló nagy kérdésemet. Dr. Vonnegut a következőt válaszolta reszketeg, öreg apjának:
- Apám, azért vagyunk itt, hogy átsegítsük egymást ezen a dolgon, akármi is legyen."


Hogy mi a véleményem a MAL-ról, arról inkább nem is szólnék, nem túl édenkerties ugyanis.... 
Állatotthonnak, segélyszervezetnek ment a pénz, én ennyit tudok tenni...